James Potter és Marblemaw legendái

Kis kitérő

Green professzor felsikoltott.

- James! Mit tettél?

- Ez csak egy egyszerű stupor – lengette meg James a pálcáját. Csakhogy a tanárnő már nem figyelt rá. Letérdelt az ájult férfi mellé, és Sirius pálcáját fölé tartva motyogott valamit, mire a zsonglőr lassan ébredezni kezdett.

Komikus bajsza alatt kókadtan nyögdécselt. Green felsegítette őt a földről. A férfi még mindig az előadóruháját viselte, a színes, csíkos öltönyt, amiben utoljára látták. James megrendülten nézett rá és a tanárára.

- Ugye nem? Mondja tanárnő, könyörgöm, mondja, hogy nem szövetkezik ezekkel, és árulja el Dumbledore egyetlen reményét, a Főnix Rendjét, amely...

Green egyetlen pálcaintéssel elhallgatta. James a szájához kapott, amelyen nem jött ki több hang.

- Mondtam már, James, hogy maradj csöndbe – sziszegte, aztán újra a férfihoz fordult, aki már több értelmmel a tekintetében pislogott körbe, mint néhány másodperccel korábban. - Sajnálom, Caradoc, James elég meggondolatlan.

A zsonglőr a homlokára tapasztotta a tenyerét.

- Vettem észre.

James olyan szúrós szemmel nézte őket, amennyire csak tőle telt.

- Ezt gyorsan át is adom – vett ki a tanárnő egy levelet a zsebéből, amelyet a férfi becsúsztatott a belsőzsebébe. - Ki tudunk most szökni?

A zsonglőr komoran bólintott.

- A kimérákkal vannak elfoglalva.

Green összeszorította ajkait.

- Gyertek – intett a tanulóknak, akik felfogva helyzetük komolyságát, nesztelenül osontak tanáruk és az ismeretlen férfi nyomában.

Szűkös, kanyargós folyosókon át haladtak, mígnem elértek egy vészkijárathoz. Green szélesre tárta az ajtót, és kiengedte maga előtt a diákokat. Amikor már mind odakint voltak, ő és a zsonglőr is a nyomukba eredtek.

- Most merre, tanárnő? - kérdezte Almira halkan.

- Egy pillanat – emelte fel Green a mutatóujját, és a férfihoz fordult. - Sajnálom a kellemetlenséget, nem így akartam...

- Semmi gond. Oh, és még mielőtt elfelejtem – nyúlt a férfi a farzsebéhez, de megállt a mozdulat közben, mert James már a közelükbe férkőzött. - Igen, fiatalember? - kérdezte a zsonglőr. James a szájára mutatott, mire Green szemforgatva levette róla az átkot.

- Köszönöm – szólt James sértődötten. Még hogy őt elhallgattatják!

A zsonglőr előhúzott egy színes papírt a zsebéből, és átadta Green professzornak.

- Átadom – bólintott a nő. - És köszönünk mindent! Gyertek! - intett a diákoknak, és elindult a járdán.

- Maga is a Főnix Rendjének dolgozik? - kérdezte James a zsonglőrt. A férfi elmosolydott, és barátságosan James vállára tette a kezét.

- Néha valóban nem ártana, ha megtanulnál hallgatni – kacsintott, a következő pillanatban pedig dehoppanált.

James pökhendien keresztbe fonta a karját, aztán rájött, hogy a többiek már messze járnak – kivéve Feliciát, aki érdeklődve, ám feltűnésmentesebben figyelte az eseményeket.

Megragadta a lány kezét, aki hümmögve nézte a zsonglőr hűlt helyét, és a többiek után siettek.

- Erre – irányította Green a csapatot egy mellékutca irányába. Távolról sikoltozások hangja ütötte meg a fülüket.