A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Meghívó

A sárba ragadt tankot nézte, ahogyan ismét tett egy elkeseredett próbát arra, hogy felkapaszkodjon az árok szélén. Gyerünk, Adrian... Képes vagy rá! Szerette volna elkérni a rádiót Mikhailovtól, hogy az üvöltözés helyett némi finomabb támogatást is kapjon a barátja. Egy pillanatra felcsillant Kolja szeme, úgy tűnt, a harckocsi képes lesz kapaszkodót találni. Gyerünk, gyerünk, ne add fel! morogta az orra alatt, és mellette Szergej valami hasonlót mormogott, miközben ide-oda toporgott. Nem bírt egyhelyben megállni.

– Toljad neki! – üvöltötte el magát Venyamin, túlharsogva az őrmestert a rádiónál. Mikhailov válaszul vetett feléjük egy rosszalló pillantást, de ennyiben hagyta a dolgot.

A harckocsi motorja keservesen felsírt, sötét füst szállt fel belőle. Harcolt a sárral, centiről centire haladva és egyazon pillanatban visszacsúszva az árok mélyére. Kolja összefonta a karját a mellkasa előtt, a felkarján dobolt az ujjaival, míg mellette Szergej már guggolt, és egyre hangosabban próbálta biztatni a csapatot.

– Gyerünk, Adrian – suttogta maga elé Kolja, a szíve a torkában dobogott. – Mindjárt meglesz. Képes vagy rá!

– Nagyon csúszik – jegyezte meg Szergej keserűen, és ismét fellökte magát, toporzékolt. – A fenébe is, nagyon csúszik.

Kolja idegesen az ujjaival dobolt, a lánctalpakról felcsapódó sárdarabokat nézte. Elkapart, nem talált kapaszkodót. Ne add fel... Ismét egy elkeseredett próba, a harckocsi ezúttal is visszacsúszott, Mikhailov üvöltött. Túlhevült a motor. Vége van. Kolja lemondóan felsóhajtott, amikor a tank megült az árok mélyén és elcsendesedett a földrengető morgása. Az őrmester ezúttal már csendesen beszélt, nyugtatóan, de Kolja csupán a rádióból szóló reszkető, kimerült hangot figyelte. És Mikhailov hiába dicsérhette a maga nyers módján az igyekezetet, Adrian csupán a csalódást és megannyi hibát látta abban, amit csinált.

– Nem sofőrnek való – jegyezte meg Szergej, szavait a sóhajtozó őrmesternek intézve.

– Maga szerint vak vagyok, Borisov kadét elvtárs?! – horkantott fel nem tetszően Mikhailov. – Nem én találtam ki, hogy rotálódjanak! Waldner a legjobb lövészünk, azt hiszi, ezzel nem vagyok tisztában?!

– Ez tény – mormogta magában Kolja, miközben a harckocsiból kivergődő barátját nézte. Még onnan messziről is látni lehetett, hogy remegett a kimerültségtől.

Legalább ma este aludni fogsz, gondolta magában. Szergej felkaron csapta őt, amire kérdőn felrántotta az állát.

– Majd öntünk bele lelket vacsora alatt – felelte a kozák eltökélten, majd suttogva folytatta. – Meg szereztem egy üveg jó piát.

– Végre valami jó hír – biccentett Kolja egyetértően. Rájuk fért már egy jó ital.

Vacsora alatt mindannyian csendben ettek, még Misha is minden megmaradt erejét a táplálkozásra fordította. Kolját utolérte a fáradtság, ültében képes lett volna elaludni. A vele szemben ülő Adrian jóeséllyel nyitott szemmel aludt, sokszor csupán fáradtan bámult maga elé. Ha pedig eszébe jutott enni, a kezében remegett a kanál.

A kantin másik felén a tisztek halkan csevegtek, megvitatva a rádiós fejlesztéseket. És hogy mennyivel lesz egyszerűbb minden, hogy nem kézzel kell mutogatni a társaknak, vagy a zászlójelzéseket figyelni a távolban. Egészen addig csendesek voltak, mígnem felhangzott az ajtó felől egy eltéveszthetetlen „Guten Tag, elvtárs urak!". Steiner hangját hallva nem csupán a tisztek kapták fel a fejüket, hanem Koljáék is. Fáradt mosollyal, apró biccentésekkel köszöntötték a vigyorgó főhadnagyot, akinek Mikhailov igyekezett valamit magyarázni, de Steinert akkor már csak a vacsora érdekelte. Elhessegette maga mellől a morcos őrmestert, és lehuppant kollégái közé, hogy hangos beszélgetésbe kezdjen. Kolja halkan felkuncogott, majd ijedten megrezzent, amikor valami hangosan felcsörömpölt.