A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Az üzlet az üzlet

Kolja egy sóhaj közepette felpattant a teherkocsi platójára, és jobb dolga híján, megigazította a ponyva csücskét, ami az általuk kilőtt "medvét" takarta. Jobban mondva homokzsákokat, amik egy megtermett medve formáját adták, míg a zsákok mellett ott ücsörgött a félszemű Teddy mackójuk. Hans volt olyan ügyes, hogy szegény medve fejét lőtte át, amiért cserébe Misha nem sok híján megfojtotta a németet. Misha volt ugyanis az, aki a zsákvászonmedve gombszemeit varrta fel, különös gondot fordítva munkájára. Kolja unottan a lábát lóbálta, a feléjük közeledő két tisztet figyelte. Steiner drámai beleéléssel magyarázott valamit Pavlovskynak, talán azt, milyen ádáz küzdelemmel terítették le a medvét.

– Reméljük, hogy az öreg jónéven fogja venni a tréfát – jegyezte meg Szergej morogva, szájában egy cigarettával. Kolja felrántotta a szemöldökét, mikor a kozák melléje került, és zsebre vágott kézzel, lazán nekidőlt a kocsi platójának.

– Fifty-fifty – jegyezte meg Hans úriasan.

– Mi bajod? – horkantott fel Misha értetlenkedve, kipattintva bicskájával egy követ a bakancsa talpából.

– Fifty, azt jelenti, ötven, angolul, drága elvtársam. Avagy ötven százalék esélyünk van arra, hogy a századparancsnok majd jónéven veszi a tréfánkat – felelte Hans készségesen, orrát magasan tartva, mindezzel kiérdemelve, hogy Misha szürke tekintete vészjóslóan felvillanjon, akár a bicska a kezében.

Kolja meg volt győződve, hogy egyhamar el fog szakadni a cérna Mishánál, de az ifjú nem mozdult a helyéről, csupán morgolódott az orra alatt. A tisztek szeme láttára csak nem verheti meg Hansot. Na de az éj leple alatt... akkor már szabad volt a vásár, amíg nem a német pofáját verte be, hanem az egyenruha által takart testrészeket ropogtatta meg.

– És ötven százalék esély van arra, hogy biza nagyon ráfaragtunk most ezzel! – tette hozzá Szergej morogva.

Kolja csendben maradt. Ismerte Pavlovskyt, tudta, hogy kedveli a jófajta tréfákat. Ez pedig jó tréfa volt. Steinert pedig kedvelte az öreg. Az igazat megvallva, a szíve mélyén már ő maga is kedvelni kezdte a főhadnagyot. Olyan fickónak tűnt, aki ha bele is keveri őket a bajba, ki is húzza őket onnan. Ha pedig az ember a kedvében járt, Steiner kifejezetten barátságos volt.

Felsorakoztak, mikor a két tisztet már csak pár méter választotta el tőlük, megelőzve mindezzel Steiner éles parancsait. Sikerült kiérdemelniük a főhadnagytól egy lopott mosolyt, míg Pavlovsky csillogó szemmel, arcán büszke, atyai mosollyal nézett végig rajtuk. Kolja igyekezett komoly maradni, kemény arcvonásokat magára ölteni. Mellette jobbra Szergej hasonlóan tett, míg balra a patkánypofájú Spitz beharapta ajkait. Bolond, ne idegeskedj! Elárulsz minket!

– Akkor hát lássuk a medvét, uraim – szólt mosolyogva a századparancsnok.

Steiner biccentett, olyan komoly volt, mintha csak a frontra indultak volna, csupán a szeme csillogása árulta el, hogy valami turpisságra készült. A főhadnagy egy kézintéssel félrezavarta őket, és ahogyan előre megbeszélték, Venyamint és Hansot a ponyva két széléhez zavarta.

– Leplezzétek le a bestiát, fiúk! – szólt ünnepélyesen a főhadnagy.

A nehéz ponyva fellendült a homokzsákokról, és a szétlőtt fejű Teddy mackóról, akinek belsőségei a platón hevertek. Néma csend ereszkedett a csapatra. Kolja lopva odapillantott Pavlovskyra, akinek éppencsak egy szempillantásnyi időre fülig érő vigyor ült ki arcára, mielőtt ismét komolyságot erőltetett volna magára. Kolja elfojtott egy szórakozott vigyort, mellette Szergej egy kitörni készülő kacajjal küzdött. Valaki felhorkantott, Misha a torkát köszörülte, miközben odataposott az egyre vörösebb fejű Spitz lábára. Az egyetlen, aki talán valóban komoly tudott maradni mindenfajta erőlködés nélkül, az Adrian volt. Rezzenéstelen arccal állt a csapat szélén, ügyet sem vetve a többiek viselkedésére. Kolja irigyelte ezért az ifjút.