A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Tündérmesék

Az erdő meséjét hallgatta, a zizegő leveleket, amik arról suttogtak neki vidáman, esni fog. Adrian mosolyogva figyelte a szélben hajlongó lombkoronát, az ágak közt beszűrődő aranyló napsugarakat, melyek olykor megcsillantak a tovaszálló madárkákon. Valahol harkály kopácsolt, alig pár fával arrébb kakukk énekelt, a feje fölött pedig rigó fészkelt, hallotta a fiókákat, ahogyan szüleik után sírtak.

Lehunyt szemmel hátradőlt az öreg tölgy törzsének, mélyen magába szívva az erdő illatát. Élvezni akarta a csendet és a nyugalmat, csak pár órácskára kiszakadni a világból, amibe belecsöppent. A füle még zúgott a Großtraktor emlékétől, a lánctalpak csikorgásától, a fertelmes morajtól, amibe beleremegett a föld. Szinte még érezni vélte izmaiban a gépezet rezgését, az erős zökkenőket, amiktől az ember foga úgy összekoccant, félő volt, fogorvoshoz kell majd utána mennie. Félelmetesen csodás élménynek találta.

Egy ág halkan megreccsent mellette, amire ijedten felkapta a fejét. Alig egy méterre tőle egy kopott csizma látványa fogadta, aminek gazdája pedig nem más, mint maga Steiner főhadnagy volt. Szíve kihagyott egy ütemet, talpra akart ugrani, szalutálni, de a tiszt leintette. Adrian legnagyobb meglepetésére a főhadnagy lazán lehuppant a fűbe, és égszínkék tekintetét a sustorgó lombkoronára emelte.

– Gyakran jársz ki ide? – kérdezte csendesen. Adrian aprót bólintott, meglepte őt a tiszt viselkedése, a baráti hangsúly, a tegezés.

– Igen – felelte félszegen. Steiner szája csücske mosolyba rándult, ahogyan feléje pillantott.

– Nem bánod, ha maradok?

– Nem.

Felelhetne egyáltalán mást? Nem merte magára haragítani a férfit, aki úgy tűnt, megkedvelte őt a kis táborozásaik folyamán. Steiner hálásan biccentett neki, tányérsapkáját ledobta maga mellé a fűbe, és kioldotta egyenruhája gallérját. Adrian csendben nézte őt, mintha egy egészen más személyt látott volna maga előtt. A délceg, katonás alkat már-már gyermekivé vált, ahogyan ott ült a fűben, tekintetével a lombokat fürkészve. Vonásai kisimultak, fiatalodott mindezzel pár évet az ő szemében, habár homokszőke tincsei közt baljósan ott fehérlettek a háborúban elszenvedett traumák nyomai. Túl fiatalon őszült meg, alig járt a harmincas évei közepén. Úgy hallotta, pilóta volt a háborúban, de aztán valamiért felhagyott a repüléssel.

– Köszönöm – szólt hosszas csend után a főhadnagy, kiugrasztva őt a gondolatai közül.

– Herr Oberleutnant? – kérdezett vissza meglepetten. Nem tudta mire vélni Steiner viselkedését. A főhadnagy szemében könnyek csillogtak, mikor feléje pillantott, arcán keserédes mosollyal.

– Szeretném megkísérelni a lehetetlent, és azzá az emberré válni, aki a Háború előtt voltam – sóhajtott fel, majd visszanézett a lombkoronára.

Adrian megértően bólintott, tekintetét lesütötte, elmerengve a hallottakon. Figyelme ekkor megakadt a tiszt kezén, mely az ölében pihent. Nem viselte a kesztyűit, pediglen azok nélkül sosem mutatkozott. Ujjait és kézfejét mély göcsörtök, égési nyomok borították be. Adrian szomorúan elhúzta a száját, nem tudta, mi történhetett a férfival, igazából nem is akarta tudni, mert Steiner minden bizonnyal okkal titkolózott. Elfordult a tiszttől, figyelmét a noteszére szegezte, az eddig leírtakra, az óvatosan beragasztott levelekre, virágokra. Úgy érezte, valamit kihagyott. Tekintetét felemelte, az erdőt fürkészte, remélve eszébe fog jutni, mi hiányzott a gyűjteményéből.

– Megkérdezhetem, miért akartál katona lenni?

Kérdőn visszanézett a tisztre, aki barátian elmosolyodott, majd csupán egy fejbiccentéssel jelezte számára, nem akarja válaszadásra kötelezni, ha nem szeretne válaszolni. Adrian óvatosan becsukta a noteszét.