A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

A Volga partján

Szergejt csupán ebédre ette vissza a fene a szállásukra. Kolja egyáltalán nem bánta, utólagosan inkább örült is mindennek. Pláne annak, hogy nem kellett a barátjának beszámolnia arról, hogy Adrian rátörte reggel az ajtót. Kellemetlen egy helyzet volt, és bárhogy töprengett rajta, nem tudott a németre haragudni. Sem az aggodalmára, sem a tudatlanságára. Mégis mi történt veled, Adrian? Mi olyan történt, ami miatt így aggódsz még értem is? Kolja egy mély sóhaj közepette felemelte a tekintetét a vaskapura, amiről Misha éppen ördög tudja, mit magyarázott nekik. De bár ne tette volna! A napsugarak vakító ragyogással tükröződtek vissza a kaput díszítő motívumokról, és az emberi arccal ellátott Napról és Holdról. Kolja káromkodva fordult egyet a tengelye körül, szemét szorosan becsukva. Amikor Szergej kárörvendően kinevette őt, Kolja ökle vaktában lendült a kozák irányába, és tompa puffanással el is találta barátja oldalát. Immáron Szergej is káromkodott, míg ő nagyokat pislogva nézett körbe, de továbbra is a kapuzat mintáját látta maga előtt vakító sárgás, zöldes árnyalatban.

– Most lett elegem a városnézésből – horkantott fel Kolja dühödten.

– Gyere, koma, tudok egy csendes helyet!

Szergej karon fogta őt és támogatta, amíg a látása ismét ki nem tisztult. Maguk mögött hagyták a belvárost, a Volga partján sétáltak, mígnem egy elhagyatottabb területre értek. A fák lombjai alatt már csak a madarak énekét és a legyek zsongását lehetett hallani. Kolja elégedetten felsóhajtott, bármennyire is szerette a városi nyüzsgést, Mishából és az idegenvezetéséből egy életre elege lett. És olybá tűnt számára, hogy Szergejnek is zúghatott már egy ideje a feje, mert néma csendben baktatott mellette.

– Milyen volt nélkülem az éjszaka? – szólalt meg végül hosszas csend után a kozák vigyorogva. Kolja szórakozottan elmosolyodott.

– Csendes – felelte nyersen, Szergej pedig hangosan felkacagott a válasz hallatán.

– Áh, tudtam én, hogy hiányolni fogtok! – kacagott vidáman a kozák. – De egyet se félj, komám, ma este veletek fogok aludni.

– Velünk aztán biztosan nem – horkantott fel Kolja grimaszolva. – Szépen kint alszol a kanapén, Borisov.

– Nézzenek oda, a végén még lecserélsz arra a németre?! – sápítozott Szergej, majd hangos nevetésben tört ki, mielőtt barátja akár egy pillanatig is komolyan vehette volna őt. Kolja a szemét forgatta, oldalba könyökölte a kozákot.

– Adrian legalább csendesen alszik, nem úgy, mint te, drága elvtárs uram! – szúrta oda élesen a megjegyzést. – Pláne nem vág pofán az éjszaka közepén!

– Az, kedves elvtársam, egyszeri eset volt – emelte fel ujját Szergej, mintha csak Lenin egyik szónoklatát akarná majd utánozni.

– Egyszer éppen elég volt, nem is alszol többet mellettem – horkantott fel Kolja, lezártnak tekintve a témát.

Tekintetét a Volgára emelte, a hullámok közül felbukkanó homokdűnékre. Egyiken-másikon madarakat látott, míg a parton egy emberi alak hevert. Kérdőn oldalra billentette a fejét.

– Te, szerinted napozik, vagy halott? – intett fejével a parton heverő alak irányába.

Szergej megtorpant, a gyér növényzetben fekvőre emelte tekintetét, majd vállat rántott.

– Fene se tudja.

Ezzel a végszóval elindultak az idegen felé. Kolja reménykedni mert csupán, valóban egy napozó embert készültek megzavarni, és nem pedig a folyó által partra vetett hullával akadt dolguk. Szergej mindeközben valamit hangosan magyarázni kezdett úszásról és miegymásról. Kolját nem érdekelte, elengedte a füle mellett a fájóan hangos szavakat. A földön fekvő alak megmozdult, fellökte magát ültébe, majd feléjük fordulva integetni kezdett. Egyhamar felismerte a félmeztelen, sötét hajú ifjút. Adrian! A kellemes meglepetéstől Kolja elvigyorodott, míg Szergej egy pillanatra elhallgatott, majd hangos nevetésben tört ki. Megkerült az elveszett bárányuk. Sietős léptekkel folytatták az útjukat, azt sem bánva, ha lábuk olykor belakadt a gaznövényekbe. Szergej egyszer majdhogynem orra bukott, amire válaszul a part felől fújó szél feléjük sodorta Adrian szórakozott kuncogását. A német a válla felett hátranézve, fél szemét csukva tartva, hunyorgva figyelte őket, mígnem elérték őt.