A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Hiányos létszám

Egy lemondó sóhaj közepette a zsebórájára pillantott. Tíz perccel múlt hét, a többiek már régen a kantinban voltak. Ha már megint azzal a seggfejjel kufircol, én mind a kettőt kinyírom. Kolja dühödten zsebre vágta az öreg órát, és az irodák felé vette az irányt. Megígérte, hogy legkésőbb hétre itt lesz... zsörtölődött magában. Kolja fáradt volt és éhes, ez ritka rossz kombinációként társult a fejfájása mellé. Morogva átmasszírozta a halántékát, majd az oldalát, de a bordái vonala még mindig fájóan szúrt az érintésre. Mégis meddig kell még ezzel szenvednie? A farcsontjáról nem is beszélve, aminek igazán nem segített sem az ülés az elméleti órákon, sem az a kevéske mozgás, amire Steiner befogta őt az elmúlt héten. Az orvosnak talán igaza volt, és még egy hónapot pihennem kellene? Kolja megrázta a fejét. Biztosan nem. Belebolondult volna, ha még egy teljes hónapot a gyengélkedőn kellett volna töltenie ágyhoz kötve. A fájdalom már egészen elviselhetőnek tűnt. A hirtelen mozdulatoknál ugyan még könnybe lábadt a szeme, de mindenfajta segítség nélkül boldogulni tudott az öltözködésben. Szalutálni még nehezen tudott. A karját még csak fel tudta emelni, de hogy még ki is húzza magát? Na arra még nem volt képes pofavágás nélkül.

Az iroda ajtaja előtt egy pillanatra megtorpant, majd egy halk káromkodás közepette mély levegőt vett, bekopogott. Csend felelt számára. Nagyon remélem, hogy elkerültük egymást, gondolta magában, miközben ismét bekopogott. Ezúttal is csend volt a válasz. Utolsó próba gyanánt lenyomta a kilincset. Tudta, hogy Adriannak voltak kulcsai, és amint végzett azzal, amit éppen csinált, távozáskor kulcsra zárta az irodát. Kolja meglepetten pislogott, mikor a kilincs nem akadt meg, hanem halk kattanással kinyitotta az ajtót. Ezek szerint még Adrian nem távozott.

– Adrian? – szólt halkan, miközben benyitott.

Üresen találta az irodát, az írógép mellett árválkodó petróleumlámpa ugyanakkor még égett, halovány fényárba fonta a helyiséget. Kolja felhorkantott. Szúrta az orrát a petróleum, tesztoszteron és izzadtság szaga. Kurva... Morcosan távozott, legszívesebben becsapta volna maga mögött az ajtót. Legközelebb bizisten, nem fogja megvárni őt, még akkor sem, ha Adrian térden állva könyörögne neki.

A kantinban Szergej legalább egy bögre forró teával és a kikért vacsorájával fogadta őt. Kolja hálásan biccentett csupán, nem törődött a barátja kérdő pillantásaival. Nekilátott a főzeléknek, és ha a kozák hozzá akart szólni, csendre intette őt. Hagyjál békében vacsorázni, ha kedves az életed. Gyorsabban evett, mint szokott, és fél füllel hallotta, hogy Spitz mindezt gunyorosan szóvá tette az asztal másik végén. Ha a német egy kicsit is közelebb ült volna, lábon tudta volna rúgni, hogy fogja be a pofáját. De legalább Szergej békén hagyta őt, Mishával beszélgetett mindvégig, és csupán akkor fordult vissza hozzá, amikor Kolja az utolsó kenyérdarabbal tisztára törölte a tányérját.

– Adriant hol hagytad? – kérdezte a kozák szemrehányóan.

– Dolgozik – morogta Kolja válaszul. Magához vette a teáját és nagy kortyokban az utolsó cseppig kiitta a bögre tartalmát. Elégedetten elmosolyodott, ebből szereznie kell még egy kört. Halkan böffentett egyet, és kézfejével letörölte a szája szélét. Máris jobb...

– És még csodálkozok... – Szergej a szemeit forgatva inkább elvette a teáskancsót Venyaminék elől, és töltött még egy bögrényit a barátjának.

– Kösz – biccentett Kolja hálásan.

– Hallottam Tolját panaszkodni – szólt halkan a kozák, miközben magának is töltött a gőzölgő italból. – Ki kell vinnie a vonatállomásra Herr Seggfejt, mert a Moszkvából induló reggeli vonattal megy vissza Berlinbe.