A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Nem a barátom

– Kadet Lebedev!

Kolja tisztelgett, összecsattanó sarkát visszhangozta a folyosó. A hadnagy komoran nézte őt, majd magához intette. Habozás nélkül engedelmeskedett, a tiszt előtt megállva katonásan kihúzta magát, és finoman összecsapta sarkát. Gerhard válaszul fintorgott, ami elégedettséggel töltötte el a szívét, jól tudta, a tiszt nem szerette, ha valaki a sarkát csattogtatta neki. Vetett egy pillantást a hadnagy egyenruhájára, a mellkasán sötétlő két tintafoltra, melyben egy-egy kéz nyomát vélte felfedezni. Tekintetét eztán a sötét szempárra emelte, farkasszemet nézett a tiszttel, üzenve, jól tudta, valami olyat tett, amiért nagyon megütheti a bokáját, ha a megfelelő fül hallja a történetet. Gerhard szája gúnyosan megrándult a fenyegető pillantás láttán.

– Látta Waldnert?

– Nem – szólt a nyers felelet Kolja szájából. 

A hadnagy ajkai kelletlenül megrándultak. – A barátja kiöntötte a tintát, eláztatta az asztalom és a jelentést, melyet ma le kellett volna adnom.

– Nem a barátom.

– Remek. Akkor köszönje meg a nem barátjának a megtiszteltetést, hogy eltakaríthat helyette, és a jelentés immáron hiányzó oldalait is újra legépelheti. Mit szól hozzá, elvtárs?

Sikerült felbosszantania a hadnagyot. Kolja elfojtott egy önelégült mosolyt. Hogy mit szólt hozzá? Hirtelen nem is tudta, milyen keresetlen szavakat válasszon felelet gyanánt.

– Szívére venné, ha őszinte szavakkal felelnék a kérdésére – felelte rezzenéstelen arccal. Gerhard szeme villant egyet.

– Egy órát kap, Lebedev! Ha addig nem végez, magával fogom felmosni barakkot! – felelte Gerhard tajtékozva. Élesen sarkon fordult, és döngő léptekkel távozott a tiszti lak irányába.

Kolja utána fordult, komoran nézte őt, és mielőtt belépett az irodába, köpött egyet. Átokverte féreg! Az asztalhoz sietett, ami még mindig tintában ázott. Előkapta kendőjét, azzal próbálta felitatni a maradék folyadékot. Gépiesen dolgozott, gondolatai messze jártak, próbálták megtalálni a rémült bajtársát. Vajon merre találná őt? Utána kellene mennie. Mit kellene... kell! A barátja volt. És a jelentés? Vetett egy pillantást az írógép mellett heverő, germán betűkkel írt papírokra. Egye meg a fene! Felitatta még a maradék tintát, és sietve maga mögött hagyta az irodát. Meg kell találnia Adriant!

Kerülő úton ment, reménykedve abban, hogy barátja nyomában járt, visszatért a szállásukra, és egyenest a fürdőbe vitte az útja. Üresen állt a hely, csupán az egyik csap felől csepegett halkan némi víz. Kolja halk léptekkel beljebb ment, keresve a csöpögő hangot, mígnem a csap mellett egy vizes, tintás rongyra lelt, ami szép, fekete foltot hagyott a kerámián.

– Adi? – szólt halkan, miközben körbepillantott. Nem volt szokásuk Adriant becézni, de a tudtára akarta adni, hogy egy barát jött utána. Volt egy-egy félreeső sarok a fürdőben, amit nem lehetett belátni szinte sehonnan. Mérget mert volna venni arra, hogy...

– Itt... – szipogott fel egy félszeg hang. Kolja felsóhajtott, nagyon nem tetszett neki ez a hang. Alighogy megtett két lépést, Adrian kilépett a sarok takarásából, és fájóan elmosolyodott. – Köszönöm, hogy utánam jöttél... meg azt is, hogy fedeztél.

– Bajtársak vagyunk, ez a minimum – felelte Kolja csendesen.

Adrian mosolya egy lehelletnyivel vidámabbá vált, miközben bólintott, és vállal a falnak dőlt, koszos ujjait kapargatta. Kolja felsóhajtott, nagyon nem tetszett neki az, amit látott. A sápadt arc, a félelem, mely barátja szemében csillogott és könnyeket fakasztott. Adrian elé lépett, tenyerét óvatosan a német vállára simítva, és mindezzel elérve, hogy bajtársa reszketve fellélegezzen. Biztonságban vagy... Adrian halovány mosollyal az arcán felnézett rá.