A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

A pokolba mindennel

A gyufaszál halk reccsenéssel eltört. Adrian lemondóan felsóhajtott, félredobta a törött szálat a hamutartóba. Újat vett elő, gyakorlott mozdulattal húzta végig a doboz oldalán, de a gyufafej csupán aprót szikrázott és az enyhe füstös illaton kívül más változás nem történt. Halkan zsörtölődve húzta végig újra és újra a papíron, eredménytelenül. Eldobta az agyonkoptatott gyufaszálat a törött mellé. A viharos szél zúgását hallgatta, az ablak recsegését, miközben újabb próbát tett a gyufával. Ha legalább egy gyertyát képes lenne meggyújtani... azzal már jutna valamire.

A vihar lecsapta az áramot, az irodában uralkodó félhomályban pedig képtelenség volt legépelni a jelentést. Holnap is ráérne, gondolta Adrian. Hátha addigra helyrehozzák az áramot. De Steiner elutazott, és Mikhailov elvtárs fogja őket átvenni, amíg vissza nem tér a főhadnagy. Kedvelték ugyan a bajszos őrmestert, de egy szemernyivel sem volt elnézőbb, mint Steiner. És Adriant már előre rázta a hideg egy újabb saras hadgyakorlattól. A gyufa fellobbanó lángja, és az arcába szálló füst ugyanakkor mosolyba rándította az ajkait. Legalább ez működik végre. Meggyújtotta a petróleumlámpáját és a tartalék gyertyát. A szobát kellemes fényár fonta be, ami vígan ott csillogott a fekete írógépen. Adrian mosolyogva megrázta a gyufaszálat, és használhatatlanná vált társai mellé tette a hamutálba. Hadd füstölögjön ott tovább.

Végre haladhatott ismét a gépeléssel. Vacsoráig kész szeretett volna lenni vele, hogy aztán már csak a vacsora, és egy kiadós fürdés válassza el az ágyától. De ha nem volt áram, akkor a kazánnak is lőttek... Ettől a gondolattól megborzongott. Nem akart hideg vízben zuhanyozni. Talán, ha lefizetik a szakácsot, melegít nekik pár vödörnyi vizet, hogy felmelegítsék magukat. De ha a szakácsot nem tudják megvenni cigarettával, egy bögre forró teával is ki tudna egyezni. Igazán bármivel, ami egy kicsit is felmelegíti őt. Összedörzsölte a kezét, próbálva némi életet lehelni a sárban való lapátolástól hideg ujjaiba. Fájtak az ízületei, arról nem is beszélve, hogy már majdnem olyan érdessé vált a tenyere, mint Koljáé. Tele volt bőrkeményedéssel és vízhólyaggal. A felsőteste ugyanakkor izmosodott az edzések és a kétkezi munka hatására, feszült a hátán és a felkarján az egyenruha. Talán illene hamarosan új méretet kérnie magának.

Gondolataiból a falnak csapódó ajtó hangja ugrasztotta ki. Ijedten megrezzent, csupán a szeme sarkából pillantott fel, hogy megbizonyosodjon a nyilvánvalóról. Gerhard feldúltan, németül szitkozódva lépett be az irodába, és amint becsapta maga mögött az ajtót, a földhöz vágta a tányérsapkáját. Adrian beharapta az ajkait. Az elmúlt napokban a hadnagy ingerlékenyebb volt a szokásosnál, és a legkisebb dolgokon is felkapta a vizet. Amíg a tiszt el volt foglalva azzal, hogy egyik szovjet kollégáját szidja, Adrian csendben és gyorsan összepakolt az asztalon, majd lassan felegyenesedett a székéből, készen arra, hogy távozzon. Némán várt, amíg Gerhard el nem küldte a pokolba Kozlov elvtársat az összes létező felmenőjével együtt. Adrian csupán akkor vette a bátorságot szólni, amikor a hadnagy a fejét fogva egy mély sóhaj közepette nekidőlt az ajtónak.

– Maradjak? – kérdezte csendesen, aggódva végigmérve a hadnagyát. – Vagy jobban örülnél annak, ha távoznék?

Gerhard az orrnyergét masszírozva valamit elmormogott az orra alatt. Bármi is volt az, Adrian nem értette tisztán. A zárban elforduló kulcs ugyanakkor egyértelmű válaszként szolgált. Adrian beharapta az ajkát, majd abban reménykedve, hogy amíg benyálazza, sikerül kitalálnia, hogyan utasítsa vissza a férfit. Rettentően fáradt volt, nem volt hangulata semmihez. Gerhard is visszautasította már őt párszor az elmúlt hetekben. Biztosan megérti...

– Attól tartok – szólt félszegen, amire Gerhard feléje kapta a tekintetét. Adrian félve nyelt egyet, nem akarta felbosszantani még jobban a hadnagyot. – Az elméleti órákat leszámítva kint voltunk sárban – sóhajtott fel végül fáradtan. – Kimerült vagyok és fáradt.