A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Otthon, édes otthon

A moszkvai pályaudvar nyüzsgését, a füstöt pöfögő vonat zúgását egy fiatal férfi hangja üvöltötte túl. „Lebedev!" Süvített végig a peronon a név, melyre Kolja meglepetten kapta fel a fejét, keresve a hang forrását és egyben bolond barátját. A vagon ajtajában állva félrehúzódott, amennyire csak lehetett, hogy Adriant leengedje maga mellett. Kolja tekintete ide-oda cikázott, akárcsak német barátjáé, aki ugyancsak felfigyelt Szergej ordítozására, csak éppen barátjukat nem találták sehol. Aztán a tovasiető emberek közül egyszeriben felrepült egy kopott vászonsapka. Kolja elmosolyodott, sapkáját lekapva integetett abba az irányba, ahol Szergej állhatott. Gyorsan le is pattant a vonatról, majd átvette a nevető Adriantól a poggyászát. Beljebb húzódtak a peron széléről, a kozák után kutatva forgolódtak, de sehol nem látták. Szergej pár pillanattal később a semmiből bukkant fel, Kolja nyakába ugrott örömében, mintha testvéri jóbarátját ezer éve nem látta volna. Kis híján ledöntötte Kolját a lábáról, Adrianból pedig halk nevetést váltott ki. 

– Az istenit! Megbolondultál?! – horkantott fel Kolja, majd a poggyászát a földre dobva csontropogtató ölelésbe fogta a nevető Szergejt. – Pár napot voltam el, nem többet. 

– Úgy örül neked, mint egy kiskutya – kuncogott Adrian, miközben felvette az eldobott táskákat. 

– Annak örül, hogy még Polina elött a nyakamba tudott ugrani – nevetett fel Kolja válaszul, és baráti, játékos verekedésbe kezdett Szergejjel, aminek egy újabb ölelés lett a vége. 

– Nem tagadom – felelte a kozák kacagva, még egyszer megszorongatta Kolját, mielőtt elengedte volna. – Na, jöjjenek csak, elvtááárs urak! Odahaza már tűkön ülve vár már mindenki titeket. 

Gyalog indultak haza, rájuk fért egy kis séta, Kolja pedig megígérte Szergejnek, hogy mindent elmesél neki még azelőtt, hogy mások is hallhatnák az elmúlt egy hét eseményeit. Persze a Leningrádban készült fényképeket esze ágában sem volt előtúrni a poggyászából. A szíve még napok múltával sem nyugodott, ha lelki szemei elött felidézte egyik vagy másik fényképet. Kellemes borzongás futkosott rajta, miközben tekintetét a házak homlokzatára emelte. Egyazon pillanatban szerette volna elhessegetni emlékeit, mint édesen elpirulni mindattól, aminek részese lehetett. Ismét maga előtt látta a kis fürdőszobát, a vöröses fényekben felsejlő rögtönzött labort, a szárítókötélre csiptetett fényképeket. De mindez elenyészett amellett a csodás ámulat mellett, ahogyan Adrian a különféle folyadékokban ázó, és varázslatos módón felbukkanó fényképeket nézte. Kolja akaratlanul is a mellette sétáló, nézelődő németre pillantott. Egy aprócska szeletkéjét megismerhette Adrian gondolatainak, a leningrádi fényképekkel betekintést nyerhetett abba, ahogyan barátja a világot látta. És milyen gyönyörűnek látta! Olyasfajta szeretet, gyengédség és csoda lakozott minden egyes fényképben, amit Kolja kisgyermek kora óta nem érzett. Mintha Adrian az ártatlanságával csupán a szép dolgokat látta volna... Még őbenne is. Kolja szíve nagyot dobbant, amikor ismét maga előtt látta az Anichkovon készült fényképeket. Alig ismert magára, mintha egy teljesen másik ember mosolygott volna vissza a fényképről. Az a hattyú, akit Adrian emlegetett, és aki még egy rút kiskacsa volt a város szürkületében. 

Kolja csupán akkor vette észre, hol is jártak, amikor ismerős, női hangokat hallott. Mosolyogva, aztán nevetve kapta fel a fejét, sapkájával integetve a negyedik emeleti lakás kis konyhaablakából kihajoló, és integető barátnőjének. Polina az egyik konyharuhájával hadonászott, néha ádáz küzdelmet vívva a fehér csipkefüggönnyel, amit a huzat ki és be rángatott mellette. 

– Te piszok! Ezért még számolunk, Borisov! – kiabált le hozzájuk Polina kacagva.

– Ki korán kel! Aranyom! – dobott légicsókot a kozák.