A pisztráng

23 6 1
                                    

Az egyetlen pozitívumát a törött bordáinak abban látta, hogy felmentést kapott a sárban való hadgyakorlatok elvégzésétől. Egyébiránt Kolja képes lett volna a gyengélkedőn beleőrülni az unalomba. Hiába kapta meg Pavlovsky gramofonját, Tchaikovskyt egyhamar megunta hallgatni. A bájos Irinushka társaságát sem élvezte, szívesebben beszélgetett volna Polinával. A barátnőjével legalább akadt volna közös témájuk az időjáráson és könyveken kívül. Szergej persze nem bánta, ha a nővérke ott téblábolt Kolja körül. Bókolgatott és csipkelődött a lánnyal, amiért cserébe pofont vagy éppen csókot kapott. Sosem lehetett előre tudni, hogyan reagál a nővérke, és Szergej a világ legizgalmasabb dolgának találta mindezt. Kolja sokszor kinevette volna őt, ha nem járt volna fájdalommal mindez.

Legnagyobb örömére Adrian minden szabad percét megpróbálta mellette eltölteni. Amikor pedig Kolja csupán megemlítette neki, hogy érdekelnék a Grimm testvérek történetei, három nappal később már a kezében is tarthatta a könyvet. Egyenest a lipecki repülőiskolából kapta kölcsön egy Luitger nevű pilótától. Kolja őszinte döbbenettel fogadta a híreket, miszerint a barátja nem csupán a Kamában tartózkodó német bajtársakat, de még a lipecki pilótákat is megkereste, hátha akad valakinél egy példány. Adriannak bűntudata volt, semmi kétsége nem volt efelől. Így próbált bűnbocsánatot nyerni nála, Kolja hiába ismételte el magát ezerszer is, hogy nem haragszik semmiért. Megbántottalak, és te védekeztél. Ha valaki itt hibás, akkor az én vagyok, Adrianocska. Tudta, hogy Adrian szerette, ha így becézte. Akkor többek voltak, mint barátok.

Szerette, ha Adrian felolvasott nekik a könyvből. Akkor még Szergej is képes volt nyugton megülni, és úgy hallgatni a történeteket, mint amikor még kisgyerekek voltak. Sokat tanultak így, Adrian először németül olvasott fel részleteket, majd aztán oroszul elismételte őket. A kozák pedig segített neki, ha elakadt valahol a fordításban. A vizsgákra kellő anyagot is együtt tanulták a gyengélkedőn. Egy másik ágyat Koljáéhoz toltak, így kényelmesen elfértek mind a hárman a kiterített jegyzeteikkel együtt. Olykor megesett, hogy Adrian és Szergej közbeiktatott egy félórányi alvást a tanulásba, hogy kipihenjék a délutáni hadgyakorlatokat, amiken Steiner előszeretettel küldte ki őket a sárba „játszani". A főhadnagy jó szokásává vált, hogy a tankjukat a sár fogságába ejtse, ahonnan vagy ki tudták vezetni, vagy lapáttal kellett kiszabadítaniuk. Kolja pedig egyszer majdnem megjegyezte a két fáradt barátnak, hogy ha legközelebb beragadnak, húzassák ki Venyaminnal a lánctalpast. De mindezzel elárulta volna a bajtársát, akinek megígérte, hogy senkinek sem fog beszélni arról, hogy valójában egy moo... izé... farkas volt. Akivel elég hamar megbékélt. A legény többször kért tőle bocsánatot, mint azt Kolja számon tudta volna tartani. Mi több, Venyamin még azt is felajánlotta neki, hogy ír egy levelet a lipeckiek Verácskájának, aki titkon bizony igazi boszorkány volt. Kolja szegről végről ismerte a vörös hajú lányt, aki a repülőiskola egyik oktatójának vére volt. Egyszer még találkozott is vele, de sosem mert volna segítséget kérni tőle. Pláne nem Szergej közelébe engedni a lányt. Még képes lenne békává változtatni azt a hülyét, ha valóban boszorkány volt. 

Kolja amennyire csak tehette, igyekezett eleget tenni Steiner és Moser kérésének. Hűséges barát maradni. Habár nem szívesen kérdezgette Adriant arról, miféle viszonyt folytatott Von Ravensteinnel. Nem akarta a barátját támogatni ebben a veszélyes játékban. Legszívesebben elküldte volna Szergej felügyeletével egy bordélyházba, hogy az ottani hölgyek helyre hozzák azt, amit a hadnagyuk elrontott. Értette a történet azon részét, hogy Gerhard volt az első, aki örömöt okozott Adriannak, és ezzel elcsavarta a fejét. Kolja nagyon jól emlékezett, hogy miféle elmeborult állapotban volt, amikor Polinával először csókolóztak, szeretkeztek. Szergej nagyon sokszor ki is nevette érte akkoriban, amikor szerelmes verseket netán szonetteket próbált írni a lánynak. Egyik sem ért fel az orosz romantikus költők munkáival, de Polina szerette ezeket a leveleket.

És talán még mindig szereti őket, gondolta Kolja. Talán olykor előveszi őket a fiók mélyéről, és fájó szívvel újra és újra elolvassa őket, mert már hosszú évek óta egyetlen ilyen levelet sem kapott tőlem. Kolja keserűen felsóhajtott. A szíve mélyén megértette valamelyest Adriant, hogy szerelmes volt, és ki akart állni az érzelmei mellett, de... Ez az egész akkor is nagyon veszélyes volt. És ha kitudódna, még bántani is fogják érte, azt pedig Adrian nem érdemelné meg. Túlságosan gyermeki és tiszta lélek volt. És pontosan olyan bolond is, mint Shakespeare Rómeója, de emiatt Kolja igazán nem akarta bántani, mert maga is járt már abban a cipőben. Csak legyen elég türelme kivárni, hogy Adrian feje kitisztuljon, és megértse, hogy nem helyes, amit csinál. 

Egy sóhaj közepette az ágya végében ülő Adrianra pillantott, aki halkan dúdolva firkált valamit a noteszébe.

– Mit dúdolsz? – kérdezte kíváncsian. Tetszett neki a vidám nóta, elfelejtette vele az ablakon kopogó eső borús hangulatát. Adrian hirtelen felkapta a fejét, kérdőn pislogott vissza rá, és becsukta a noteszt.

– Bocsáss meg, szóltál?

Kolja szája megrándult egy grimaszos mosolyba. A barátja nem a földön járt, és hiába csillogott a tekintete, Kolját keserűséggel töltötte el, hogy nem egy csinos lánykáról ábrándozott a barátja.

– A dal, amit dúdoltál. Mi a címe? – ismételte meg magát.

– A pisztráng – felelte Adrian mosolyogva. – Schubert egyik dala. A nagymamám sokszor énekelte, és az első dalok egyike volt, amiket megtanultam zongorán játszani.

– Nem is mesélted, hogy tudsz zongorázni – jegyezte meg Kolja mosolyogva, őszinte ámulattal. Adrian elpirult, lesütötte a tekintetét, miközben a notesza sarkát piszkálgatta.

– Sosem került eddig szóba – felelte csendesen.

Kolja aprót biccentett, és a lábával finoman meglökte Adrianét, hogy a fiú ismét felnézzen rá.

– Igen?

– Van kedved megtanítani nekem ezt a dalt? – kérdezte reménykedve. Adrian arca felderült, ragyogó napsugárként tündökölt a mosolya a félhomály lepte szobában.

– Persze. Könnyű és fülbemászó dalocska. Hallgasd csak... „A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt. Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy surrant, mint a nyíl" – énekelte Adrian vidám, csilingelő hangon.

Kolja elmosolyodott, mintha az erdei madárkák énekét hallotta volna. A vidám trillákat, könnyed futamokat, amiket a zöldellő levelek közt zizegő szél kísért. Mintha az ősz borús fellegei szétoszlottak volna, és ismét kitavaszodott a vidéken. Látta maga előtt a vízfolyást és a zöldellő pisztrángot, amiről Adrian énekelt.

– „Oly tisztán, szépen látszott, én csendben ültem ott, a vízben vígan játszott és messze csillogott. A vízben vígan játszott és messze csillogott."

A dal szövegét elfelejtette megjegyezni, gondolatban messze járt, ott ücsörgött a csermely partján Adrian mellett, és együtt nézték a vízfelszín alatt úszkáló halat. A nap sütött, a madarak énekeltek, és a víz halkan csobogott. Az életük pedig  gondtalan volt. Adrian halk kuncogása zökkentette vissza őt a valóságba, a borús, őszi nap sötétjébe.

– Elkalandoztam, bocsánat. – Kolja zavarában megköszörülte a torkát. A német csupán mosolygott.

– Semmi baj – felelte gyengéden. – Ne aggódj, Kolja, kettőt pislogunk, és egyhamar ismét kitavaszodik majd. És megtanítalak pisztrángot fogni. Mit szólsz hozzá? 

– Úgy legyen, Adrianocska – felelte reménykedve, mosolyogva. Úgy legyen...

A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizekenDonde viven las historias. Descúbrelo ahora