A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Egy kis nyaralás

Kolja még le sem állította a motort, Szergej máris kipattant a járműből, és nevetve lódult a part irányába. Belé meg mégis mi ütött? Sültbolondnak nézte a kozákot, aki csupán a válla felett kiáltott nekik hátra, hogy a vesztes egy hétig köteles lesz átadni a kávéadagját. Többet sem kellett mondania. Kolja rögvest leparkolt, és játékosan visszarántotta Adriant a gallérjánál fogva, mikor a német ki akart szállni a járműből. Ő maga ugyanakkor még azelőtt kipattant, hogy bajtársa viszonozhatta volna a szívességet. Kacagva lódult Szergej után, sapkáját messzire hajította és máris ingje gombjaival harcolt futás közben. Adrian valamit nevetve utána kiáltott, amire futtában visszafordult, ingjét pedig nekihajította a németnek.

Fogalma sem volt, hogyan sikerült úgy levetkőznie, hogy egyszer sem esett el a saját lábában, netán ruháiban. Szinte már a markában érezte a győzelmet, mikor elérte a folyópartot, de akkor Szergej a vízbe gázolt, és amint derékig elsüllyedt, fejest ugrott, úszni kezdett. Kolja káromkodott, tekintetét a homokzátonyra emelve, ami bő száz méterre magasodott előttük. Mégis hogyan fog ő odáig elúszni?

Habozása éppen elég volt ahhoz, hogy Adrian utolérje őt, és pár ugrással eléje kerülve bevágódjon a habok közé. Mire felocsúdhatott volna, a német már vizet köpve, prüszkölve bukkant fel a derékig érő víz alól. Elbúcsúzhat a kávéjától...

– Komm schon, Nikolay! – biztatta őt nevetve, tapodtat sem mozdulva a helyről, ahol vígan lubickolt. Kolja meglepetten pislogott vissza rá. Miért nem úszott tovább?

– Gyerünk már, Lebedev! – kiáltott hátra Szergej is, küzdve a folyó sodrásával, próbált egyhelyben megmaradni. – Hattyú vagy az ég szerelmére!

– Hattyú a kedves nénikéd, Borisov! – kiáltott neki vissza sértetten.

Tudott ő úszni, de még nem ekkora távolságokat. A folyóba gázolt, megborzongva a hideg hőmérséklettől inkább gyorsan a habok közé vetette magát, és Adriantól nem messze bukkant fel ismét. Megrázta a fejét, ahogyan közelebb evickélt a némethez, sikerült megrúgnia egy halat, aminek hatására felkacagott. Adrian ugyan nem tudta, mitől támadt jókedve, vele együtt nevetett és átkerült a bal oldalára. Egymás mellett úszva indultak tovább, Adrian ugyan jó úszó volt, mégsem hagyta őt maga mögött. Kolja szerette volna mindezt megköszönni neki, meg azt is, hogy a folyó sodrásának erejét nagyrészt felfogta azzal, hogy mellette úszott. De a hálálkodással még várnia kellett, majd ha partot értek. Akkor majd megköszöni neki, Szergejt pedig puszta kézzel megfojtja.

Óráknak tűnő percek teltek el, mire a homokzátonyra tudtak vergődni. Szergej már ott napozott, figyelte őket, és vígan felkacagott, amint partot értek. Még akkor sem hallgatott el, amikor ő azzal fenyegette, vízbe fojtja. Az átokverte kozák csak nevetett rajta, akárcsak Adrian (de őrá nem haragudott), aki fáradtan kiterült a hátára, és igyekezte rendezni zilált légzését. Jól tudták, csak üres fecsegés volt minden szava. Kolja izmai remegtek a kimerültségtől, ahogyan feljebb vergődött a zátonyra, és kiterült Szergej mellett.

– Ezért egyszer még kinyuvasztalak – szólt egy nagyobb szusszanás közepette.

– Hiszem, ha látom – felelte Szergej pimaszul. – Minden elismerésem, hogy nem fulladtál vízbe.

– Lődd már le magadat – mordult fel nyűgösen, amiért barátjának még arra is akadt ereje, hogy vele incselkedjen. Adrian fáradtan felnevetett, felhúzta magát egészen melléjük, mielőtt nagyot sóhajtott volna.

– Gut? – kérdezte lihegve, amire Kolja elmosolyodott, és amennyire erejétől tellett, vállon veregette a németet.

– Jövök neked eggyel – felelte, bepótolva az elmaradt hálálkodást.

Adrian viszonozta számára a mosolyt, majd tekintetét az égboltra emelve, nagyot prüszkölve kiterült mellette a homokban.

Vígan sütkéreztek a zátonyon, élvezve a nyári hőséget, mely olykor visszazavarta őket a folyóba, hogy lehűtsék magukat. A vidék csendes volt, még a bogarak is pihentek, nem zaklatta őket semmi. Kolját párszor elnyomta az álom, és csupán akkor riadt fel, ha barátai vizesen visszahuppantak melléje, pár kósza vízcseppel óvatlanul is lefröcskölve őt, vagy ha Adrian megjegyezte, miféle madár repült el felettük. Legnagyobb örömére Szergej nagyrészt csendben volt, és akkor sem kezdett hangos horkolásba, ha legyűrte őt a fáradtság.

Egyszer arra riadt fel, hogy valami halkan sípolt mellette, hunyorogva a hang irányába sandított, ahol Adrian feléje fordulva, résnyire nyílt ajkakkal aludt. A hőség miatt minden bizonnyal könnyebben lélegzett így. Kusza, vizes tincsei a homlokára tapadtak, az arcán gyöngyöző verejtéken megcsillantak a délutáni napsugarak. Kolja elmosolyodott, tetszett neki az az édes, gyermeki mosoly mely ott tündökölt Adrian vonásain. Szerette volna tudni, mi szépről álmodhatott. Feltolta magát alkarra, hogy árnyékot tudjon vetni az alvó németre, de alighogy mindezt megtette Adrian homlokán összefutottak a ráncok, és hunyorogva felnyitotta szemét.

– Oh, csak te vagy az? – kérdezte bambán, mikor tekintetük találkozott. Kolja elmosolyodott, míg Adrian elfojtott egy ásítást. – Már azt hittem, beborult vagy ránk esteledett. Feküdj vissza, Kolja, zavar, hogy árnyékot vetsz.

Kolja meglepetten pislogott vissza rá, nem éppen erre a reakcióra számított. Mindeközben Szergej fellökte magát mellette, és nagyot nyújtózott.

– Kedveskedni akart volna – jegyezte meg a kozák, de Adrian hanyagul leintette őket, majd kezét behúzta a feje alá.

– Köszönöm, de zavar – mormogta félálomban. – Így nem tudom figyelni az idő múlását.

– Mi lenne, ha valóban pihennél? – horkantott fel Kolja értetlenkedve. Adrian elmosolyodott, de nem nézett már fel rá, csupán a kezével intett, hogy feküdjön vissza.

Nem akart visszafeküdni, csorgott róla a verejték. Odafordult Szergejhez, majd a fejével intett, hogy fürödjenek egyet. A kozák egyhamar vigyorogva felpattant és hangos csatakiáltás közepette beugrott a folyóba. A felfröccsenő víz nemhogy Kolját, de még Adriant is beterítette. Utóbbi pedig szitkozódva riadt fel álmából, és egy maréknyi homokból gyúrt labdával fejbe hajította Szergejt.