A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Nagyra nőtt kutyuli

A fák recsegve, ropogva hajlottak meg a viharos szél ereje alatt. Száraz faleveket ragadott magával, ahogyan süvítve átszelte az öreg erdőt. Kolja zihálva, reszketve torpant meg, behúzódva egy széles fatörzs takarásába, amikor egy újabb széllökés megtaszította őt. Ázott, saras ruhájában rázta a hideg, a füle és az ujjvégei fájóan szúrtak. Összedörzsölte a kezét, és a hóna alá nyomta, hogy felmelegítse. A szél vadul zúgott, valahol a magasban villámok cikáztak át az égen, hátborzongató fénybe vonva az erdőt. Kolja káromkodott, remegve körbenézett, de az erdő ismét sötétségbe borult körülötte. Fogalma sem volt, merre járt. Még nappal is nehezen tájékozódott az erdőben, nemhogy éjszaka, amikor semmivel sem törődve kironcsolt egymaga a laktanyáról. Visszafordult abba az irányba, amiről úgy vélte, hogy a laktanya felé vezetett. Arrafelé fújt a szél is, és emlékei szerint mindeddig széllel szemben csörtetett. Nem emlékezett tisztán. Ilyenkor sosem emlékezett semmire, csupán arra, ami elől menekülni akart. De teljesen más volt Moszkván feldúltan végigtrappolni az éjszaka sötétjében, mint ostoba mód betérni az erdőbe, ahol farkasok és medvék portyáztak. Ettől a gondolattól újabb hidegrázás fogta el.

Kolja káromkodott. Átkozta magát, az ostobaságát, és átkozta Adriant is, amiért olyan dolgokat mondott neki. Megőrült... semmi kétség. Épelméjű ember ilyet nem beszél, gondolta magában, miközben megborzongott. Ezt az egészet elkerülhették volna. Hiba volt utána mennie. Hiba volt Pavlovskyval szemben megvédenie. A fenébe is, Adrian! De barátok voltak... Szergejjel is hányszor ugrottak már egymás torkának, hányszor vesztek össze, és mégis barátok maradtak, testvérek... Kolja mély, reszketeg levegőt vett, átdörzsölte a felkarját. Meg kell nyugodnia. Nem szabadott volna olyan szavakat használnia. Adrian érzékeny. De meg kell értetnie vele, hogy ez nem helyes! A rosseb egyen meg, Adrian! Ha Sztálin mond valamit, akkor az úgy van!

Visszaindult a laktanya irányába, a hátának csapódó szél, már-már ledöntötte a lábáról. Hátrébb kellett dőlnie, tartania magát a saras, csúszós talajon, nehogy elessen. Legalább hamarább hazaérek, gondolta magában egy gúnyos vigyor közepette. Csak ne fájt volna már minden porcikája a hidegtől. Botladozva haladt, reménykedve abban, hogy egyetlen egy kitett csapdába sem fog belebotlani. Szomorú egy ügy lenne, ha egy medvecsapda eltörné a lábát, vagy Adrian hurokcsapdái közül egy a lábánál fogva fellógatná őt, mint szerencsétlen Mishát. Kolja halkan felkuncogott az emlékek hatására. Szerencsétlen ördög, hogy kinevettük...

Gondolataiból furcsa hang ugrasztotta ki. Igazán fel sem fogta, mit hallott pontosan, mégis jeges félelem fogta el. Megtorpant, reszketve, csupán a szeme sarkából mert körbenézni, reménykedve abban, hogy csak egy odvas fán fújt keresztül a szél, és azt hallotta. Nem mert levegőt venni, a szíve a torkában dobogott. Ismét felhangzott az a furcsa hang, amit eddig csupán Adriantól hallott, ha az erdőlakók zajait utánozta. Rezgő morgás és ordítás keveredett a szél zúgásával, amitől hideg borzongás futkosott a hátán. Kolja elsuttogott egy káromkodást. Ha valamit megtanult Adriantól a medvék kommunikációjáról... az pontosan ez a hang volt. És hogy igencsak nagy pácban volt, ha ezt hallotta.

Gondolkozz, Kolja! Mi menti meg a nyomorult életed egy ilyen helyzetben?! Lassan körbefordult, kereste a hang forrását, az egyre közelebbről érkező szimatolás és morgás gazdáját, mígnem a tekintete megakadt egy igencsak termetes sötét folton. Kolja idegesen nyelt egyet.

– Semmi nincs veszve – suttogta maga elé, próbálva kordában tartani szíve heves dobogását. – Ez is csak olyan, mint egy moszkvai kóborkutya. Csak egy kicsit nagyra nőtt ez kutyuli... aki minden nehézség nélkül felzabálhat – tett hozzá fintorogva. Az árnyék ekkor a magasba törve megnyúlt, és Kolja káromkodva meghátrált, nem sok híján elesve a saját lábában.