A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Betegség vagy sem

Hamar elröppent a délutánjuk, a vakító, égető napsugarak ereje lassacskán tompulni kezdett, bolyhos felhők fodrozódtak az égbolton. Darvak kerepeltek, és amint feltűntek az első bogarak, a fecskék is rögvest megjelentek. Kolja a madarak röptét figyelte, és a távolban elvesző kósza repülőket, amik talán a lipecki akadémiáról szálltak fel. Feltolta magát ültébe, hogy kiropogtassa elgémberedett csontjait, mindezzel kiérdemelve magának egy félmosolyt Adriantól, aki ültében ugyancsak a fecskéket figyelte.

– Hamarosan indulni kellene – jegyezte meg Adrian egy lemondó sóhajjal.

Kolja nemtetszően felmordult szavai hallatán. Akaratlanul is belegondolt abba, hogy ismét át kell majd úsznia a folyó azon keskeny szakaszát, mely a délelőtt igencsak sok energiáját felemésztette.

Szergej lomhán az ajkaihoz emelte mutatóujját és lepisszegte őket. – Shhh. Nyugalom, elvtársak... nyugalom.

A német mormogott valamit az orra alatt, amire Kolja feléje sandított a szeme sarkából, kérdőn felrántotta a szemöldökét, de Adrian legyintett, hogy semmi lényegeset nem mondott, csupán zsörtölődött. Kolja mindezen halkan felnevetett, majd lazán leheveredve a homokba, mélyen felsóhajtott. Kezét a feje alá húzta párna gyanánt, mikor lehunyta szemét. Nem volt kedve visszamenni, még élvezni akarta volna a napsugarak melegét és a szél gyengéd cirógatását. Pavlovsky is megmondta, hogy legkésőbb vacsorára érjenek vissza. Az pedig messze volt még. A folyó halk csobogását hallgatta, a homokzátony partját nyaldosó hullámokat, Szergej lomha szuszogását és Adrian beletörődőm sóhaját, ahogyan visszafeküdt melléje.

– Élvezd ki a nyarat, Waldner – kuncogott fel Szergej, majd nagyot ásított. – Az itteni telek kicsit zordabbak, mint nálatok.

– Ne beszéljünk ilyenekről – intette le őt Kolja hanyagul, lazán arcon csapva barátját, aki felkuncogott. – Kirázott a hideg a tél gondolatától is.

– Nem szeretitek? – szólt a kíváncsi kérdés, ami mindkettőjükből gúnyos nevetést váltott ki.

– Dehogynem, szeretjük – kacagott fel Szergej, és fellökte magát alkarra. – Fűtött lakásból, a kályha mellől igazán szeretjük, vagy egy szerető kislány karjai közt is élvezni szoktuk a fagyos éjszakákat. Igaz-e, Kolja?

Kolja nem tetszően felhorkantott, mikor Szergej oldalba csapta őt kézfejével. Leporolta magáról a bőrére ragadt homokszemeket.

– Ha szerencsénk lesz – kezdett bele Kolja egy sóhajjal – és az égiek is úgy akarják, nem fog mínusz negyven fok alá menni a hőmérséklet.

– Parancsolsz?!

Adrian elvékonyodott hangja hangos nevetést vont maga után. Kolja egyhamar fellökte magát ültébe, a könnyeit törölgetve nevetett bajtársa elsápadt ábrázatán. Oh, hogy mennyire szeretett volna Adrian szemébe hazudni, és tréfának nevezni az előbbi megjegyzését. De ez volt az igazság. Borzalmas telek szoktak náluk uralkodni. Kolja biztosra vette már akkor, a nyári hőségben, hogy Steiner a legnagyobb hóviharban is ki fogja küldeni őket valamilyen elmeháborodott ürüggyel.

– Csak ugrattok, igaz? – szólt a következő, reménnyel telt kérdés. Adrian szája csücske igyekezett mosolyra görbülni, de csupán elkeseredett grimaszokba rántotta vonásait.

Nem, sajnos nem. Kolja egy pillanatra megpróbálta összeszedni magát, szólni ugyan nem tudott, de a fejét rázni már igen. Így hát bőszen a fejét rázta, miközben nevetéstől kibuggyant könnyeit törölgette, és Szergejt a folyó irányába taszította, hogy lehűtse azt a bolond fejét. A kozák immáron félig a vízben kiterülve folytatta tovább a röhögést. Német bajtársuk arcáról pedig lefagyott a halovány mosoly, és tekintete őszinte rettegéssel telt meg.