A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Viharmadár

Szótlanul bicegett a pilótahadnagy mellett, akárcsak a jólnevelt pincsikutyává vált farkas, amit Moser nem egyszer Buksinak nevezett. Kolja biztosra vette, hogy a morgolódó ordas neve nem Buksi volt. Inkább csak afféle gúnynévként szolgált, amivel büntették. Abban viszont csak reménykedni mert, hogy álmodta ezt az egészet. Hogy talán összeevett valamit, amitől hallucinált. Szeretett volna felébredni...

Néha lopva a farkasra pillantott, aminek már csupán a bundáján csillogott az alvadt vér, de a fején levő sebek mind eltűntek, mintha sosem léteztek volna. Kolja káromkodott az orra alatt. Bezzeg az ő törött bordája! A megannyi vágás és karcolás a bőrén! A kificamodott bokája! Nem beszélve a farcsontjáról, amit bizisten, eltört! Már úgy morgok, mint Mánya néni a szomszédban, horkantott fel végül. De legalább nem fázott, annyira... Összébb húzta magán Moser vaskos pilótakabátját, felhajtva a bélelt gallért, hogy az őszi szellő ne bújhasson a kabát alá.

Párszor már megköszönte a hadnagy nagylelkűségét, de szerette volna a pilóta tudtára adni, hogy valójában mennyit is jelentett neki a szerencsétlen helyzetében ez az önzetlen tett. De bárhányszor hálálkodni szeretett volna, Moser csupán mosolyogva feléje pillantott a szeme sarkából, és biccentett; Nincs mit köszönnöd.

Kolja végül feladta a próbálkozásokat, némán haladt a tiszt mellett, akinek a vállára néha rászállt egy-egy kismadár, hogy sértett rikácsolások közepette valamit a tudtára hozzanak. Moser csendes szavakkal nyugtatta őket, mígnem ismét elrepültek. Kolja fejében egyik kérdés követte a másikat, zúgott a feje tőlük, és még mindig nem kapott a lóméretű farkas kilétére épkézláb magyarázatot. Kérdezni ugyanakkor nem mert, csupán abban reménykedett, hogy Moser lesz oly szíves, hogy felvilágosítsa. Habár lehet, jobban járna, ha a pilóta nem mondana neki semmit. Jobb lenne, ha mindez csupán egy rossz álom lenne.

– Merre megyünk? – tette fel végül a legfontosabb kérdését. Az erdő mélye felé tartottak, nem hazafelé. Moser ismét csupán a szeme sarkából pillantott rá, majd egy sóhaj közepette ismét előre nézett.

– Ha tudnám, hogy viselkedni fogtok, nem rángatnám magammal egyikőtöket sem – felelte kitérően.

Kolja elfojtott egy grimaszt. Nem tetszett neki, hogy gyerekként volt kezelve, a pilóta alig volt tíz évvel idősebb nála, habár Steinerrel és a háborút látott tisztekkel együtt sokkal többnek látszott.

– Nem válaszolt a kérdésemre, Herr Leutnant – jegyezte meg nyersen, amivel egy újabb sóhajt érdemelt ki magának. – Egyáltalán mióta van Kamában?

– A viharral együtt érkeztem. Meg akartam bizonyosodni pár dologról. Köztük arról, hogy Buksi miért nem képes viselkedni?! – vetette oda dühödten a farkasnak, aki sértődötten fújt egyet. – Rudi pedig megkért, hogy segítsek neki.

– Miben? – kérdezte Kolja elgondolkozva. Miben kellett Steinernek segíteni?

– Valami olyanban, amiről neked Pavlovsky azt mondta, hogy téged nem érint – jegyezte meg a pilóta ezúttal szemrehányóan.

Kolja megtorpant, zavartan pislogott. Nem értette, hogy Moser honnan tudhatta, hogy ő miről beszélt az öreggel. Pár lépés után a hadnagy megállt, és visszafordult feléje.

– Buksi után miért vagy meglepődve bármin is? Nyikolaj, a világod sokkal bonyolultabb, mint hinnéd.

– Ezt meg hogy érti?

Mégis hogy érti, hogy a világom? Lenne másik is? Ez nem az ő világa? Kolja értetlenkedve pislogott. Ez már túl sok volt. Ilyeneket még akkor sem álmodna, ha részegre inná magát.