A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Úton Leningrádba

Adrian áldotta az eget, amiért a nyakukon voltak a vizsgák, és minden figyelmét lekötötte az a baráti verseny, ami közte és Kolja közt folyt az osztály legjobbja címért. Bizonyítani akartak, húzni egymást, minél többet és többet letenni az asztalra, hogy ne tudjanak semmi mással törődni. Elméletből Koljának nem volt vetélytársa, a legapróbb csavarig ismerte a harckocsiját, és ha álmából riasztották volna fel, akkor is képes lett volna olyan haditervet kinyögni, amire még a háborús tisztek is elismerően biccentettek volna. Adrian terepen erősebb volt, november elejére kiismerte magát a sárban, a hajnali fagyott talajon, az éjszakában pedig nem volt párja. Ennek ellenére nem szerették a géppuska és a toronyágyú közelébe engedni. A lelke zaklatott volt, fűtötte a fájdalom, a hazugság, amiben addig élt. Nem ismert kegyelmet, ha fegyver került a kezébe. Steinernek sok fejfájást okozott, hogy többször kellett céltáblát cserélniük, mint azt a kis csapata megengedhette volna magának. De Pavlovsky látta bennük a lehetőséget, a jövő hadvezéreit, és intézkedett. „Fogyjon csak az a lőszer, fiúk, ne kíméljétek a szénabálákat, tankokat, majd Sztálin elvtárs megfizeti nekünk. Azért vagyunk itt, hogy a hadsereget fejlesszük! Annak pedig ára van." mondogatta az öreg.

~*~

A délelőtti hajnal első sugaraival tértek haza az éjszakai terepvizsgáról. Misha és Szergej a harckocsi hátsó motorháztetőjére kiülve hangosan énekelt, olykor nagyot káromkodott, ha Venyamin szándékosan a földutat tarkító gödrökbe hajtott. Adrian csak nevetett olyankor, pedig a toronyban állva, neki is meg kellett nem egyszer kapaszkodnia, nehogy visszaessen a tank mélyére, összetörve magát. Kolja elöl, a söfőrük feje fölött helyet találva magának, a torony lövegcsövére kapaszkodva néha kacagva hátrapillantott barátaira, nehogy elhagyják őket.

– Biztosan nem utazol haza?! – kiabálta Kolja, túlharsogva a harckocsi hangját.

Adrian nehezen hallotta őt, hiába választotta el őket alig harminc centi. Megkapaszkodott a toronyban és lehajolt Koljához, aki immáron a fülébe kiabálva megismételte a kérdését. Adrian a fejét rázta.

– Nem! Miért?

– Nagynéném meghívott Leningrádba! – kiabálta Kolja a barátja fülébe. – Ha van kedved, tarts velünk! Télen nagyon szép!

– Köszönöm! De ezt tényleg most kell megbeszélni?! – kérdezett vissza Adrian kiabálva és nevetve. Kolja maga is felkacagott, majd a fejét rázta.

– Nyet, de így izgalmasabb! – felelte vidáman.

Adrian csupán nevetett. Ezzel a ténnyel nem tudott vitába szállni. Mosolyogva körbenézett, a kopasz fák ágai közt besütő napfénynek még nem volt ereje, mégis mesés csillogásba fonta a dérlepte erdőt. Mélyen magába szívta a friss, hideg levegőt. Szabadnak és ismét könnyűnek érezte a lelkét, megszabadult a súlytól, ami mindeddig a vállát nyomta. Jól teljesítettek, már csak a megérdemelt pihenés hiányzott. Télen egyébként is csak azok maradnak, akik nagyon akarnak. A lipeckiek is így csinálták, Boni elmondásai szerint mindenkit beleszámolva alig húsz ember lézengett télen a reptéren. Akinek volt esze, még a havazások elött haza utazott.

Kolja ajánlatán gondolkozott, felidézve maga előtt, hogy miket olvasott az útikönyvében. A hajdani császári főváros a Háború kitöréséig Szentpétervár volt, aztán Petrográd, majd Leningráddá keresztelték át huszonnégyben, ha emlékezete nem csal, Lenin akkoriban halt meg. A tengerhez közel helyezkedett el, olyan csatornarendszere volt, mint az olaszok Velencéjének. Azt olvasta, mesés és pompás látványt nyújtott a látogatóinak. Szívesen élne a lehetőséggel, a Téli Palotát pedig mindenképp megnézné, ha nyílik rá esélye. Visszahajolt Koljához, aki kérdőn felrántotta az állát.