A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Papírmunka

Hamarabb elrepült az a három nap, mint bármelyikük is szerette volna. Tartottak mind attól, hogy a rövid kis nyaralásuk után Steiner még keményebben fog velük bánni. De olybá tűnt, a főhadnagy is keveselte a szabadságukat, mert első dolga volt őket kivinni "sátorozni". Legalább is Steiner ekképpen nevezte az erdőben töltött terepgyakorlatokat. Adrian sosem bánta ezeket az erdei kiruccanásokat. Odakint otthon érezte magát, és boldogan tanította bajtársait iránytű nélkül tájékozódni, nyomot olvasni, csapdát állítani, napórát készíteni. Büszke volt és rettentő boldog valahányszor felcsillant egy bajtársa tekintete. De talán akkor örült a legjobban, ha Kolja, vagy netán Szergej sajátította el a tanultakat. Örült, hogy végre befogadták maguk mellé, és szívesen keresték a társaságát. Adrian is sokkal jobban érezte magát a két szovjet mellett, mint a saját honfitársai közelében. Hansit amennyire csak lehetett, kifejezetten kerülte. Becsületesen elolvasta a könyvet, amit ajánlott számára, de ennyi éppen elég is volt számára. Nem értett egyet az íróval, és amint látta, Steiner is furcsa pillantásokkal illette őket, ha Hansi a leírtakkal kapcsolatos nézeteit osztotta meg. 

Hansival nem lehetett beszélgetni, hacsaknem azt mondta az ember, amit az ifjú hallani akart. Bosszantó egy jelenség volt, amit Adrian egyszer szóvá tett a főhadnagynak, amikor senki más nem hallhatta őket. Kedvelte Steinert, vele lehetett beszélgetni, akár még vitatkozni is, őszintén megosztani gondolatokat, mert a főhadnagy sosem akarta a saját igazát másokra erőszakolni. Olykor atyai jótanácsokat osztott a tiszt, máskor csipkelődő megjegyzéseket tett, mintha csak fivérek lettek volna. És őszintén beszélt, azt sem tagadva, ha nem értett valamihez. A politika pedig ezen utálatos dolgok közé tartozott, amikhez nem értett, mert sosem érdekelte. A testvére, Priska ugyanakkor már sokkal jobban értett hozzá, és váltig állította, hogy a legostobább dolog, amit tehetnek, hogy némán tűrik, amíg ezek nagyhangú párttagok ugatnak. Gyűlölte a szónokokat, azokat pedig pláne, akik birka módjára elhittek mindent, netán gyávák voltak fellépni. Ilyen volt Priska Rosenberger, farkas a bárányok közt. Ha az önjelölt pásztorok egyike terelni akarta, szembefordult vele, és kimutatta a foga fehérjét. Steiner olykor megjegyezte, hogy ha a testvére részt vett volna a Háborúban, biztosan agyonlőtték volna engedetlenség miatt. Amíg az ember egyedül volt, a rendszer könnyen le tudta gyűrni. De ha már követőkre talált, akkor veszélyessé vált. A hatalomra veszélyes embereket pedig likvidálni kell. 

Adrian nem akart a hatalom számára veszélyes ember lenni. Sem odahaza, sem pedig Sztálin birodalmában. Azt tette, amit mondtak neki, csendes volt és nem vétett hibákat. Gerhard von Ravenstein hadnagy pedig egyhamar maga mellé vette emiatt. Kellett neki egy megbízható titkár, aki kibogarászta Steiner kézírását, és meg tudta írni a katonai jelentéseket. Cserébe Adrian heti kétszer felmentést nyert egyes gyakorlatok alól. 

A hadnagyot kevesen szerették az akadémia falai közt. A tisztek kerülték, mindig más és más ürügyre hivatkozva. Nem volt nehéz érvelni amellett, hogy miért nem szerették a férfi társaságát. Gerhardnak rossz szokása volt, hogy úgy pásztázta az embereket, mint a fán gubbasztó dögkeselyű. Nagyon ritkán megpróbált Steinerhez hasonlóan viccelődni, de távol állt a tréfa tőle. És ugyan Adrian hitt abban, hogy Koljához és Steinerhez hasonlóan a zord felszín alatt kedvelhető alak bujkált, nehezen találta a hadnagy szerethető oldalát. Legelőször akkor sikerült valamit a felszín alól előcsalnia, amikor kiderült számára, hogy a hadnagynak volt második neve is, amit sosem használt. Ulf, ami skandináv gyökereivel farkast jelentett, és amiről Adrian úgy hallotta, hogy még a legendás Fenrirhez is akadt némi köze. Bátorkodott eztán említeni a hadnagy számára a skandináv mitológiával kapcsolatos tudását, reménykedve abban, hogy megtör vele némi jeget. A hadnagy ugyanakkor komoran fogadta a szavait, majd lehordta őt, amiért csevegni mert vele, mintha kollégák lennének. Adrian eztán mukkanni sem mert Gerhard közelében, aki két napra az egész esetre bocsánatot kért, és megköszönte, hogy a nevét dicsérte. 

Gerhard igyekezett szívéjesebben bánni vele, már amennyire egy hadnagy bánhatott a kadétok egyikével. Keveset beszélt, de őszinte volt, olykor bántóan szellemes, de Adrian hamar megszokta, és nem vette a szívére a hadnagy megjegyzéseit. És úgy tűnt, a hallgatása és a néma türelem elég volt Gerhard számára ahhoz, hogy lassan levetkőzze magáról a páncélzatául szolgáló ellenszenvet. Néha napján megengedett magának egy-egy mosolyt, netán kávéval, teával próbált kedveskedni, ha tudta, Adrian hosszú ideje dolgozott már az irodájában. Egyszer még egy kis tábla csokoládét is szerzett számára. És miközben az íróasztal szélére tette melléje, olyan félszeg bizonytalansággal pillantgatott rá, mint ahogyan a kiskutyáknak volt szokásuk. Amikor pedig Adrian egy őszinte mosollyal megköszönte a kedvességet, Gerhard akár egy boldog kisgyerek, viszonozta a mosolyt. 

Furcsa figura volt a hadnagy, olykor olyan kiszámíthatatlanul ingadozott a hangulata, mint az időjárás. Egyik percben a ragyogó, nyári napsütést idézte, és apróságokkal kedveskedett, a következő pillanatban pedig képes volt úgy rádörrenni az emberre, mint a pusztító viharban csattogó villámok. Adrian mindemiatt nagyon keveset mert szólni a tiszt társaságában, nem tudta, mitől tud a férfi bosszússá válni. Egyáltalán nem csodálta, hogy mások kerülték a hadnagyot. Még a lipecki repülőiskolából néha napján hozzájuk látogató Arnfried Moser hadnagy is kerülte Gerhardot, pediglen a pilóta bárkivel képes volt csevegni. 

Volt valami ellenszenv a két hadnagy közt, amit még Steiner sem tudott volna megmagyarázni, pedig testvéri jóbarátja volt a pilótának hosszú évek óta. A főhadnagy az akadémia előtt nem ismerte Gerhardot, így csupán arra tudott tippelni, hogy azok ketten még a lövészárokban futhattak egykor össze, és akkoriban Moser minden volt, csak éppen nem barátságos. Ezt az állítást Adrian nehezen hitte el a pilótáról, aki a csapatuk angyalává vált azok után, hogy Steinert lebeszélte arról, hogy a nyakig érő sárban akarja gyakorlatoztatni őket. Moser jószívű, barátságos ember volt mindenki szemében, olyan, akihez bátran fordulhatott az, akinek valami a szívét nyomta. És Adrian meg mert volna esküdni, a pilóta pillantása az ember lelkének legmélyebb bugyraiba is betekintést tudott nyerni. De nem azért, hogy fájdalmat okozzon mindazzal, ami a tudomására jutott. Épp ellenkezőleg, a tudásával segíteni próbált. Tudta, hogyan csaljon mosolyt mások arcára még egy nyári zápor közepette is. 

Kedvelték Mosert, és valahányszor hírét vették, hogy látogatóba fog érkezni, izgatottan várták, mert tudták, hogy amíg a pilóta náluk tartózkodik, addig Steiner is finomabban bánik velük. Az pedig csupán hab volt a torta tetején, ha a lipecki főbohóc a felettese mellé társult. Boni ugyanis olyasfajta csirkefogó volt, aki attól sem riadt vissza, hogy cseberből vederbe keveredjen valamilyen eszelős ötlete után. A Kamában tartózkodásának ideje alatt egy éjjel Szergejjel és Mishával meglógott a laktanyáról. Senki nem vette mindezt észre, csupán a hajnali órákban, mikor az őrök a laktanyára éppen visszaszökni készülő jómadarakra nem sok híján tüzet nyitottak. Steiner pedig elővette az egész csapatát, és a három másnapossal együtt egész álló nap azt gyakorolták, hogyan is kell szabályos keretek között átmászni a laktanya kőfalán. Nehogy a jövőben szégyen szemre egy ilyen miatt kelljen neki papírmunkát végeznie, mert ők voltak olyan marhák, hogy fennakadtak a laktanya kerítésén, és agyonlövették magukat.