A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Mánya néni

Kolja egy sóhaj közepette az ablakpárkányra könyökölt. Az elsuhanó tájat figyelte, a naplemente rózsás színeiben tündöklő égboltot. Alig jártak benne a délutánban, máris esteledett. Nem szerette, hogy északon telente alig pár órát volt világos, nyáron meg még éjszaka is szürkület uralta a vidéket. Rettentően el tudta csapni az ember amúgy sem kifogástalan közérzetét.

Szeme sarkából a magzatpózban alvó Adrianra pillantott. Mit meg nem adott volna azért, hogy tudja, mi járt a fejében. Bárcsak tudná, mit rontott el. Mi olyat tett, amit Adrian félreértett... Komoran felsóhajtott, próbálta felidézni, Polina mégis mit mondott egykor, mitől találta őt vonzónak. De egy nő szemszöge egészen más volt egy férfiénél. És Kolja bárhogy igyekezett, nem tudott semmi vonzót találni magában. Polina szerint jóképű volt, szép volt a szeme, a mosolya... Hát akkor még nem láttad Rudolf Steinert. Azt is mondta Polina, hogy a nők szeretik, ha egy férfi törődő, ha képes őszinte és gyengéd lenni. És nem elfelejtendő tény, hogy milyen fontos a bizalom, hogy a kisasszony biztonságban érezze magát a partnere mellett. Kolja felsóhajtott. Nem értette Adriant. Azt ugyan megértette, hogy megbízott benne és biztonságban érezte magát mellette. De mi van a külsővel? Mi vonzót tud találni egy férfi testében? Pláne az övében. Sehol egy finom vonás, formás idom, a tenyere csupa bőrkeményedés, nyomába sem ér Polina puha kezecskéjének. De hiányzott már számára a barátnője érintése... Kolja az ujjait morzsolgatta. Az ő keze túl durva és kemény volt. Nem szerette, és Polina sem szerette sokszor.

– Ha eljön a tavasz...

– Az istenit, Waldner! – kapott a szívéhez Kolja ijedten. A szívbajt hozod rám! Megátalkodott ördög! Miért nem tudsz normálisan szólni, hogy felébredtél?!

A német halkan felkuncogott, felnyitotta álomittas szemét. – Majd készítek neked krémet – fejezte be a mondandóját, majd elfojtott egy ásítást, és megigazította feje alatt a karját.

– Mégis mire? – horkantott fel Kolja dühödten. Haragos volt, amiért megijesztette őt.

– A kezedre – felelte Adrian mormogva. – Nagymamám ismer gyógynövényes recepteket. Tudok krémet készíteni, ami segít a durva bőrön.

Kolja megilletődött, bőrkeményedéses tenyerére sütötte a tekintetét. Honnan tudtad? Sosem mondtam, hogy zavar. Visszanézett Adrianra, aki még félálomban azért küzdött, hogy nyitva tudja tartani a szemét. A német nagyot ásított, majd elmosolyodott. Mintha tudta volna, mi járt az ő fejében.

– Ez nem igazság – horkantott fel Kolja sértetten. Adrian homlokán ráncok futottak össze.

– Was?

– Nem igazság, hogy te tudod, mire gondolok, de én meg semmit nem tudok.

– Áh – sóhajtott fel Adrian, majd elfojtva egy ásítást feltolta magát, átdörzsölte a szemét. – Értem.

– Pont erről beszélek – morgolódott Kolja magában. A német lassan ismét felnézett rá, majd keserűen elmosolyodott.

– Pedig nagyon sokszor úgy érzem, hogy szavak nélkül is megértesz. Amit pedig nem értesz, azon ne aggódj. Azt én sem értem – tette hozzá békítően.

– Felettébb megnyugtató – felelte szemforgatva. Remélte, hogy Adrian érezte az iróniát. A német halkan felkuncogott, bólintott, majd nagyot nyújtózott. Egy hosszabb pillanatig csendben maradt, az esti színekbe burkolódzó tájat fürkészte, majd visszafordult hozzá.

– El tudjuk még egyszer ismételni, hogy ki kicsoda a rokonságban?

Kolja szája mosolyra rándult, biccentett. – Persze.

~*~

Mánya néni az állomáson várta őket, ahogyan megígérte. A pályaudvar egy félreesőbb pontján, fáradhatatlanul a tovasiető emberek alakját fürkészte. Kolja hamar észrevette nénikéjét, lekapta fejéről kopott vászonsapkáját, és a magasba emelve integetni kezdett vele. Nénikéje gondterhelt vonásai pedig abban a pillanatban felvidultak, amikor megpillantotta őket. Tündöklő mosoly ült ki arcára. Kolja szíve ugyancsak repesett, régen találkoztak már. Poggyászát már-már a földre vágta, hogy nénikéjét a karjai közé zárhassa, felkapva őt a földről és pördülve egyet vele. Mánya néni kacagott, és amint földet ért a lába, válaszul megszorongatta őt.

– Ó, te bolond! – kuncogott Mánya néni vidáman, majd két cuppanós puszit nyomott Kolja arcára. Egy pillanattal később ugyanakkor elhessegette magától, és rosszallóan végigmérte őt. – Ilyen ágról szakadtan? Hol hagytad az egyenruhád?

– Nem akartunk feltűnést kelteni – felelte Kolja pimaszul, és mindeddig néma barátját maga mellé terelte. – Szergejt sajnos hazaparancsolták, de cserébe hoztam egy meglepetés vendéget.

Mánya néni tekintete felcsillant a hír hallatán, és mosolyogva fordult oda a zavarban levő némethez. – Csak nem te lennél az a bizonyos Adrian, akiről ez a lókötő annyit mesél a leveleiben? – kérdezte boldogan, amivel sikerült az ifjú arcára pírt csalnia. Adrian lesütötte a szemét, majd aprót biccentve, mosolyogva ismét felnézett.

– Úgy hiszem, én volnék – felelte szelíden.

Kolja a szemét forgatta, már előre tudta, hogy német barátja ilyesfajta viselkedéssel nem csak Mánya néni, de még a serdülő Dinácska szívét is egyhamar el fogja lopni. Nénikéje arca máris pirulni kezdett, és a barna szempár úgy csillogott, mintha éppen szerelmet vallottak volna neki.

– Nem csak jóképű, de még milyen szépen beszéli az oroszt is... – áradozott Mánya néni az arcát fogva. Kolja csupán grimaszolt. Miért is nem lepődök meg? Nénikéje ekkor hirtelen észbe kapva felkacagott. – Milyen modortalan vagyok. Be sem mutatkoztam! Szólíts Mánya néninek nyugodt szívvel, drágám. Nyikolaj testvéri szeretettel ír rólad a leveleiben. Ha nem bánod, szeretnélek magam is családtagként kezelni.

– Megtisztel... – hebegte Adrian zavarában, majd döbbent pislogások közepette fogadta az arcán cuppanó puszikat, és a röpke ölelést, amibe Mánya néni fonta őt. Kolja nem tudta megállni, hogy ne nevessen rajta. Majd megszokod! Finoman hátba veregette barátját.

– Kezd későre járni, nénikém. Hosszú volt az út – szólt mosolyogva, finoman sürgetve Mánya nénit az indulással. A nő vetett feléje egy rosszalló pillantást, amire Kolja fintorogva válaszolt. – Éhesek vagyunk és fáradtak.

– Hát akkor azt mondd, te drága! – háborgott magában Mánya néni. – Erre tanítanak titeket? Körmondatokban fogalmazni? Szépen is vagyunk! Add akkor hát a táskádat, te szerencsétlen, megfáradt gyerek! Viszem én helyetted! Alig állsz a lábadon!

– Még mit nem! – Kolja magához ragadta a poggyászát. – Hogy aztán meg karácsonykor ezt hallgassam, és az Öreg a fejemet vegye?!

Mánya néni vígan felkacagott, majd puszit nyomott az arcára, hogy megbékítse őt. – Tudod, csupán tréfálkozom veled. Gyertek csak, odahaza már mindenki ránk vár a vacsorával – tette hozzá, majd vetett egy mosolyt Adrian irányába. – Remélem, szereted a gomba levest. Neked, drágám, meg nagyanyád lazacos pitéjével készültem. Hadd szokja a gyomrotok a rendes ételt, nehogy aztán jóanyám szeme láttára legyetek rosszul a karácsonyi asztalnál!

– Hol van az még! – kacagott fel Kolja. Vetett egy pillantást Adrianra, aki úgy tűnt, kezdett feloldódni, mert már őszintén mosolygott és halkan kuncogott.

– Hol van az még, hol van az még! – óbégatott Mánya néni válaszul, és felkaron csapta őt a kézfejével. – Nem is érted aggódom, hanem a barátodért!