A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Fenevad az éjszakában

A világ legrosszabb ötletének tartotta, hogy éjjel kiszökjön, mégis megtette. Hajtotta valami ismeretlen. Valami undorító, fortyogó szörnyűség. Bosszúvágy. Vérszomj. Talán így nevezték volna azok, akik ismerték és átélték már mindezt. Adrian számára ugyanakkor egy veszett fenevad formájában öltött alakot az érzés. Egy olyan fenevadéban, aki nem ismert fáradtságot, és nem fog nyugtot lelni, amíg a karmai közt nem tudhatta az áldozatát.

Nagyapjától kapott késével, néma árnyékként osont át a tisztek körzetébe. Tudta, melyik ajtó az övé. Melyik szoba rejti a hadnagya haláloságyát. Nem érdekelte, miféle következményekkel fog szembenézni. Pusztítani akart. Darabokra tépni Gerhard von Ravensteint, hadd eméssze el őt az a pokoli tűz, ami őbenne tombolt azóta az este óta.

A hadnagy szobájának ajtaja alól fény szűrődött ki a folyosóra. Adrian megtorpant, remegve, halkan fújtatva nézte a kilincset. Szinte érezni vélte, ahogyan a benne életre kelt fenevad a fogait csikorgatta, és habzó nyála a padlóra csepegett. A kését elrejtve, zubbonya ujjába csúsztatta fel. Egy apró mozdulat kellett csupán ahhoz, hogy a kezében tarthassa ismét. Mély levegőt vett, lehunyt szemmel várt, míg szívverése ismét nyugodttá vált. Nem törődött a mellkasát feszítő erővel, a vicsorgó fenevaddal. Lassan kifújta a levegőt, és bekopogott.

Csend felelt számára, látta lelki szemei előtt a hadnagy zavart mimikáját, ahogyan az ajtó fele pillant. Későre járt, az óra éjfélt ütött. Az ilyen időben érkező vendég aligha lehetett szívesen látott. Adrian ujjai ökölbe szorultak, amikor léptek zaját hallotta. Lassú, kimért léptek, kétellyel és zavarral telve. A kulcs elfordult a zárban, a kilincs halkan kattant.

Nyugalom, Adrian. Nyugalom, mantrázta magában, míg az ajtó nyekeregve feltárult előtte. Felnézett a hadnagyra, undorodva, haragtól remegve. Gerhard arca döbbenetet sugárzott, némán pislogott vissza rá. A tiszt ádámcsutkája megugrott, idegesen nyelt egyet. Talán megérezte a halál jeges lehelletét. Adrian tekintete villámokat szórt, orrát megtöltötte a félelem fanyar illata, ami tovább hergelte a fenevadat. Nyugalom... nyugalom.

– Fáradj beljebb – szólt végül suttogva a hadnagy, félreállva az útból.

Adrian vetett feléje egy gyűlölettel telt pillantást a szeme sarkából, ahogyan besétált a kis szobába. Alighogy elhaladt a tiszt mellett, megfordult, nem engedte, hogy Gerhard a látókörén kívülre kerüljön. Pláne nem a háta mögé. A tiszt viszonozta a szemkontaktust, miközben lassan becsukta az ajtót. Nem zárta kulcsra. Lassan hátrált el az ajtótól, és csupán egy lépést tett feléje, tartva a tisztes távolságot tőle. Gerhard keze remegett, halkan, ziláltan lélegzett, majd görcsösen nyelt egyet. Félt, és nagyon jó oka volt erre.

– Szeretnék bocsánatot...

– Dehogy szeretne! – mordult fel Adrian fogcsikorgatva. Zúgott a feje, minden egyes porcikája azért üvöltött, hogy a hadnagy vérét ontsa.

Nyugalom, Adrian. Ne engedd, hogy az érzelmeid elragadjanak. Hidegvérrel kell ölni. Ahogyan a nagyapa tanította. Nem hibázhatsz, még egyszer nem!

– Szeretnék bocsánatot kérni – ismételte meg magát Gerhard suttogva.

Adrian a fejét ingatta. Ha térden állva könyörög neki, akkor sem fog bocsánatot nyerni. Erre... erre nem volt bocsánat. Könnyek szúrták a szemét. Erre a fájdalomra nem létezett bocsánat.

– Nagyon jól tudja, hogy amit tett, nem volt helyes – felelte fogcsikorgatva. – És meglehet, tudatlan vagyok, naiv és ostoba! És nem tudok nevet találni annak, amit tett velem. De... De azt nagyon jól tudom, hogy annak, ami történt, nem szabadott volna megtörténnie.