A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Rút kiskacsa

A Palota téri galambok ijedten rebbentek fel, mikor Kolja nagyot füttyentett. Szürke felhőként, hangos szárnycsapkodás közepette emelkedtek a magasba. Kolja büszkén figyelte, ahogyan tettek egy kört a Sándor-oszlop körül, mielőtt tőlük tisztes távolban ismét a térre szálltak volna.

- Na, sikerült? - fordult oda Adrianhoz kíváncsian.

A német még mindig a földön fekve, vigyorogva felnézett rá. Koljának ismét nevethetnékje támadt, pedig egyszer már jól kinevette barátját, amiért a semmiből hasra vágta magát. A galambokat akarta fotózni, aztán az épületeket, ebből a nem hétköznapi szemszögből.

- Szerintem igen - felelte Adrian boldogan. Behajlította térdét, és a talpát az ég felé emelve, vidáman lóbálni kezdte lábát a levegőben.

Kolja halkan felkuncogott. El nem tudom képzelni, hogy nem fázol. A nap ugyan egész szépen sütött, de több esőfelhő is gomolygott a fejük felett, amik nem engedték, hogy az őszi napfény felmelegítse a tér kövezetét. Az egyik gyér napsugár pimaszul Adrian arcára sütött, a német pedig fél szemmel, grimaszolva hunyorgott a fényben.

- Leszel a modellem? - kérdezte Adrian reménykedve. Kolja szemöldöke a magasba szökött.

- Én? - bökte magát mellkason. Adrian halkan felkuncogott.

- Nem, drága elvtársam, a lábad mellett totyogó galambhoz beszéltem - szólt a pimasz felelet a napfényben grimaszoló némettől. Kolja felnevetett, egy laza rúgással elkergette a csizmája mellett elhaladó madarat. Adrian kuncogott. - Ez nem volt szép tőled.

- Minek kellek én neked? - kérdezett vissza Kolja.

- Állj oda! - intett a Téli palota felé Adrian, és feltolta magát a földről, lazán a sarkára ült. - Közel a pocsolyához. Háttal az épületnek.

Ha te mondod... Kolja zsebre vágott kézzel átbattyogott a pocsolyához, amiről Adrian beszélt. Fogalma sem volt, mit akart a barátja. Visszafordult feléje, háttal a díszes épületnek, ahogyan kérve volt tőle. Adrian fellökte magát fél térdre, a kamerát a szeme elé emelte, majd ide-oda dülöngélve valamit talán a kompozícióval kísérletezett, mielőtt valóban arrébb csúszott volna térden.

- Tiszta kosz lesz a ruhád - horkantott fel Kolja rosszallóan. Adrian egy pillanatra elvette a fényképezőgépet az arca elől, felnevetett.

- Még patyolat tiszta vagyok! Majd akkor szólj, ha olyan mocsáriszörnnyé válok, mint a hadgyakorlatok után.

Kolja felnevetett. Való igaz! Ahhoz képest valóban csupán egy kis koszról beszélünk. Míg nem figyelt, és tekintetét az égboltra emelte, a fényképezőgép kattant egyet. A hangra egyhamar visszafordult Adrianhoz.

- Hé, az nem zavar, hogy nem figyeltem?

- Nem, mert csak a tükörképedet fényképeztem - felelte lazán a német.

Ezúttal valóban feltápászkodott a földről. Nadrágja, kabátja, de még vékony sála is magába itta a tér kövein ragadt vizes port. Adrian mikor meglátta öltözetét, kínosan elmosolyodott. Kolja csupán nevetett rajta. Hát nem megmondtam? Amíg barátja a fényképezőgéppel bajlódott, ő elővette tiszta zsebkendőjét, és odalépett Adrianhoz.

- Ne ficeregj, mindjárt megoldom - szólt mormogva, mikor tekintete találkozott Adrian döbbent pillantásával.

Nem kapott feleletet, habár nem is bánta. Zsebkendőjével óvatosan elkezdte letörölni az öltözetet. Abban reménykedett, hogy a legtöbb kosz majd lejön róla, habár abban biztos volt, hogy a foltok nehezen fognak száradni, és ilyen állapotban egy étterem sem fogadná őket szívesen. Rosszallóan felhorkantott.