A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Reggeli izgalmak

Az alvó szovjetet nézte, nyugodt, békés vonásait. Furcsa volt így látni őt, hogy nem ráncolta a homlokát, nem morgolódott valami miatt. Adrian elmosolyodott, csípőjén kellemes súlyként pihent Kolja alkarja. Még hogy úgy alszol, mint egy darab fa. Való igaz, nem löktél le az ágyról, de nem is aludtál olyan mozdulatlanul, mint ígérted.

Az éjszaka közepén riadt fel a furcsa súlyra, ami a derekára nehezedett, és a melengető légfuvallatokra, amik tarkóját csiklandozták. Első ijedtségre ki akart bújni Kolja öleléséből, de a szovjet nem eresztette őt, miközben motyogott valamit álmában, amit Adrian nem értett. Nem volt mit tenni, Adrian nyugton maradt, visszaaludt, és csupán napkeltekor riadt fel ismét az ébredező város zajaira. Idegen hangok, autómobilok, macskanyávogás, galambok búgása.

Adrian lehunyt szemmel, összeszorított állkapoccsal elfojtott egy ásítást. Szíve szerint visszabújt volna Koljához, arcát a nyakához fúrva. Jólesett neki a másik közelsége, a testéhez simuló test melege. De a nap már felkelt, és az idő kezdett meleggé válni. Kolja pedig minden bizonnyal a barátnőjével álmodhatott, mikor hozzábújt az éjszaka és magához ölelte őt. Biztosan morogni kezdene, ha arra ébredne, hogy a barátnője helyett őt ölelgeti. Adrian nem bánta volna a zsörtölődését, kedvelte Kolját, jobban, mint bármelyik másik kadéttársukat.

Lopva felpillantott az éjfekete, kócos hajon csillogó napsugarakra. Pár perc csupán, és Kolja arcát fogják sütni, felébresztve az édesdeden alvó szovjetet. Adrian felsóhajtott, bármennyire is szeretett volna még az ágyban maradni, pihenni, nem akarta, hogy Kolja felriadjon. Óvatosan, lassan arrébb húzódott, felült, miközben barátját figyelte. Kolja szemöldöke megrándult az ágy nyekergő hangjára, de nem riadt fel. Adrian kipattant az ágyból, maga után húzva vékony takaróját. A nyitott ablakhoz osont, a takarót pedig feldobta az ablakszárnyra, megakadályozva, hogy a felkelő nap fénye besüssön a szobába. Nem volt mersze a zsalugáterrel bajlódni, az este borzalmasan nyekergett. Kolja minden bizonnyal felriadna rá. Csendesen elrendezte a takarót, nehogy lecsússzon, majd mosolyogva, elégedetten vette szemügyre munkáját. Tökéletes lesz...

A székről magához vette kikészített ruháját, nadrágját vette csupán magára, majd pólójával a kezében kiosont a szobából. Az ajtóból még vetett egy utolsó pillantást az alvó Koljára, mielőtt behúzta volna az ajtót maga után. A kis konyha felé vette az irányt. Kedve támadt reggelit sütni, meglepni magukat valami finommal. Kolja egyébiránt is sokszor morgott a koszt miatt. Adrian mosolyogva látott neki az előkészületeknek. Látni akarta Kolját mosolyogni. Szép mosolya volt.

Vizet forralt egy nagyobbacska lábosban, teát és kávét készített belőle. Nem ismerte a szamovárt, félt, hogy hangos lenne. Nem értett az orosz teakészítéshez, pedig Venyamin párszor már elmagyarázta neki, hogyan főzzön teát. A maradék vízben tojást főzött. A hűtőből szerzett egy adag zsírt, tepsiben kiolvasztotta, tojást ütött mellé, és kenyeret forgatott bele. Az illatoktól, a sercegő étel látványától összefutott a nyál a szájában. Amíg sült a reggelijük, megterített, Szergej váratlan felbukkanásának esélyét is bekalkulálva, három fővel számolt. Az első adag kenyeret az asztalra tette, visszatért a tűzhely mellé, újabb szeleteket téve a sercegő, tojásos lébe.

A kis lakás egyhamar sült tojás és zsír illatában úszott, hiába volt nyitva az ablak tárva nyitva. Adrian remélte, hogy bajtársa nem fogja bánni, ha a készülő reggeli illata kelti. Ismét halkított a tűzhely lángján, a hálószoba ajtajához osont, talpa alatt halkan megreccsent a padló. Hallgatódzott, de a csend, netán az öltözködő szovjet morgolódása helyett egészen más, ismeretlen hangokat hallott kiszűrődni. Zihálás, halk nyögések. Adrian gyomra összerándult, mikor lelki szemei előtt felvillant egy emlék, melyről mindeddig úgy hitte, sikerült oly mélyre temetni, soha többé nem fogja látni. A lidércnyomásoktól szenvedő alak emlékei közt hasonló hangokat hallatott. Pánik és félelem öntötte el, habozás nélkül tépte fel az ajtót.