A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

A Vadász

1930, Szászország (weimari köztársaság)

Csizmája alatt megreccsent egy száraz ág. Adrian vonásai grimaszba torzultak és lehunyta a szemét, átkozta magát a suta lépés miatt. Ilyen hibát hosszú évek óta nem vétett már. Legszívesebben lábon rúgta volna magát érte. Megrázta a fejét. Nem szabadna emiatt bosszankodnia. Halkan kifújta száján a levegőt, próbálva nyugtatni szíve dobogását. Tekintetét ismét a szarvasra emelte, mely felszegett fejjel az erdőt fürkészte. Ő maga is lopva körbepillantott, a lombok közt daloló madarak énekét hallgatta. Kakukk, rigó, pacsirta, és még a fészeklakó ökörszem fiókák is hangosan rikácsoltak a szomszéd bokorban. Talán elég hangosak ahhoz, hogy ő kibiztosíthassa a puskáját. Tekintetét mindvégig a fiatal szarvason tartotta, aki ismét legelni kezdett. A fegyver hangosan kattant a kezében, de a madarak éneke elnyomta a hangját. Adrian elmosolyodott, ügyelve, hogy a lombok közt beszűrődő aranyló napsugarak nehogy megcsillanjanak a puska csövén, a szarvasra szegezte a fegyvert, aki belépett egy kisebb bokor mögé.

Türelem, Adrian, türelem. Ujja a ravaszon pihent, a megfelelő pillanatra várt. Csak még egy lépés, és fel fog bukkanni a szarvas a bozótból.

– Adrian!

Éles férfihang szelte át az erdőt. A szarvas megugrott, a puska elsült. Adrian káromkodott, a tovaszökdelő vadat figyelte, aki pillanatokon belül eltűnt a szeme elől.

– Adrian! – ismételte meg magát a hang jóval sürgetőbben, mint az imént.

Nem felelt számára, hátára lendítette a puskát és maga is futásnak eredt. Árkon, bokron át szaladt, felriasztva az odvas tölgy gyökerei közt tanyázó nyulat és a bozótosban fészkelő madarakat. Még hallani vélte nagybátyja hangját, ahogyan káromkodva utána kiáltott. Bolond, gondolta magában Adrian, ahogyan átugrott egy kidőlt fa felett. Tartsa meg a kiabálást a kadétjainak. Elszalasztotta miatta azt a szarvast, pedig megígérte a nagyapjának, még lő neki egyet, mielőtt elutazik. Utazni... Még össze sem pakolt. Ettől a gondolattól vidáman felkacagott. Oh, hogy mit fog ő kapni ezért, ha hazatér, méghozzá üres kézzel.

Lihegve, kipirosodott arccal torpant meg a patakparton. Lopva hátrapillantott a válla felett, hiába tudta, bácsikája nem fog tudni a nyomába szegődni. Nagyvárosi ember volt, Berlin volt az ő birodalma, ahol az épületek az egekbe törtek, és az utcákat hangos automobilok, villamosok, buszok uralták. Rengetegen éltek ott. Adrian a térdére támaszkodva felkacagott. Egy életre elege lett Berlinből, pedig csupán fél évet töltött ott, amíg a nagybátyja kitanította és elintézte az elintézni valókat. Katona válhat majd belőle, ha méltóztatik összecsomagolni és felülni a buszra, ami Drezdába viszi. De Drezdából egyenes út visz vissza Berlinbe, onnan indulna a vonatja Moszkvába. Az is hatalmas város volt. Ő pedig egy szót sem tudott oroszul. Megborzongott. Homlokáról alágördült egy izzadtságcsepp az orrnyergére. Moszkvából pedig irány tovább Kazánba, majd onnan Kamába... A titkos akadémia, amit alig pár éve mocskosul lelepleztek a világ előtt. Az legalább távol volt a várostól. Legalább is ezt regélte neki a bácsikája.

Egyáltalán mikor bolondította el őt katonának a nagybátyja?

Kézfejével letörölte arcát, és felnézett a kéklő égboltra. Lomha bárányfelhők kúsztak át az erdő felett. A patak halkan csobogott, a madarak énekeltek. Levetette hátáról a puskát, és lehuppant a vízfolyás mellé, hogy enyhítse szomját, megmossa arcát.

Vajon a szovjetek földje mennyire különbözik ettől a vidéktől? Úgy hallotta, a Volga hasonlóan büszke folyó, mint az Elba. Szeretett az Elbában fürdeni, ott is tanította meg őt úszni a nagyapja. Vajon a Volgában lehet fürdeni? Egyáltalán kapnak majd engedélyt efféle dolgokra? Úgy tudta, lesznek Kamában német tisztek is, legalább velük szót fog tudni érteni. Talán elnézőbbek lesznek, ha hallják a nevét.

Adrian Liraz von Wernigerode.

Nem szerette a nevét. Nem illett hozzá. Idegennek hatott számára. Afféle tündérmesének fogta fel a nevét és a családja múltját. Katona család sarja volt, az ősei a Wernigerode kastély urait szolgálták. Egyik üknagyapja még a nagy Napóleon seregei ellen vívott háborút. A nagyapja pedig részt vett a Sedan-i csatában. Bácsikája és az apja a Nagy Háborúban végzett szolgálatot. Utóbbi pedig sosem tért haza.

Papíron viselte csupán a családja nevét. Idekint, az isten háta mögött mindenki csupán Waldnernek, Erdésznek hívta. A falusi öregek aggatták egykor a nyakába a nevét, és ő szerette. Igazat adott az öregeknek, hiszen évente egyszer, talán kétszer bukkant csak fel a faluban valami miatt. Egyébiránt ki sem mozdult az erdőből. Nem is értette, hogyan bolondította be őt a nagybátyja Berlinbe. Rémisztően csodás város volt.

Hangos ágrecsegés és ugatás ugrasztotta ki a gondolatai közül. Nevetve fordult hátra a hang irányába, ujjait a szájába véve hangosan füttyentett egyet. A bozótosból egyhamar egy megtermett, kajlafülű farkaskutya roncsolt ki a patak mellé. Adrian pedig kacagva fogadta négylábú barátját, aki a földre teperte őt, és összenyalogatta arcát.

– Jól van, ügyes vagy, megtaláltál! – nevetett rajta. A farkaskutya még egyszer utoljára arcon nyalta, majd éppen csak annyira hátrált el tőle, hogy éles ugatással talpra parancsolja őt. Adrian fintorgott.

– Rendben, értettem elsőre is, ne óbégass már te is! – sóhajtott fel, majd lazán befogta a kutya száját. Társa nemtetsző mormogással felelt a mozdulatra. – Csitt, ha mondom. Megyünk haza, ne aggódj.

Nem szívesen tért volna még haza. Lemondóan felsóhajtott, a tarkóját vakarta, miközben elindultak a kis csapáson, mely az öreg faházhoz vezetett. Szeretett volna még egy kis időt az erdőben tölteni, mielőtt elutazik két hosszú évre. A szíve mélyén félt ettől az utazástól, az idegen vidéktől, ahol megannyi idegen közt tanulni fog. Azt regélte a nagybátyja, vele egykorú ifjak is lesznek majd a társai közt, és nem fogja kirekesztve érezni magát a háborút látott tisztek közt. Nem ő lesz az egyetlen, akit egy veterán saját maga helyett küld.

Adrian felsóhajtott. Próbált már ő Berlinben is barátkozni, de aligha talált közös témát az ottani fiúkkal. A harsány nevetésű Félix Kurzmann volt az egyetlen, aki olykor leült vele beszélgetni, netán meghívta egy sörre. Félix rengeteget faggatta őt, és annál is többet fecsegett neki Erikáról, a nővéréről. Adriannak fogalma sem volt, miért beszélt annyit a testvéréről az a bolond, mígnem egyszer csak ott találta magát egy úgynevezett randevún a sokat emlegetett nővér társaságában.

Randevú... Fogalma sem volt, mi az, netán eszik-e vagy isszák. Erika ugyanakkor nem nevette ki a tudatlansága miatt, csupán mosolygott rajta és megbeszélték, hogyan is szoktak az emberi faj hímjei udvarolni. Adrian pedig cserébe elregélte, ő miféle udvarlási szokásokról tud az erdei állatokat illetően. Remekül megvoltak, elbeszélgették a napot, az est leszálltával Adrian hazáig kísérte a szőke lányt, és jót nevettek, mikor kiszúrták az ablakban lógó Félixet, aki tudni akarta, elfog-e köztük csattani egy csók, avagy sem. A válasz egy határozott nem volt mind a kettejük részéről. Nem illettek össze, mint pár, de remek barátokká váltak. Meg is ígérte a lánynak, küld majd neki képeslapot Kamából, és ha az akadémia engedni fogja a levelezést, tartani fogja vele a kapcsolatot. Megkedvelte Erikát, de nem érzett irányába semmi olyat, amit a lány szerint éreznie kellett volna, ha szeretni akarná őt, mint a kedvesét. Erika mesélt még neki valami olyanról is, mint a szerelem első látásra. Jelentsen ez bármit is... annyiban biztos volt, köztük nem volt meg.