A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Nem értenék meg

Nem is sejtette, milyen rémisztő tud lenni, ha az ember magára marad a gondolataival. Túl sokszor töprengve azon; Mi lett volna, ha...

Életében először úgy érezte, kezdi megérteni az édesanyja döntését. Az addigi fájdalom és düh, amit érzett az anyja iránt lassacskán furcsa empátiává fordult át. Most már mindent értek... Megértette az álmatlan éjszakákat, azokat a bizonyos perceket, amikor főzés közben az anyja üveges tekintete hosszan elidőzött a konyhakésen. Megértette, miféle gondolatok és hangok hajszolhatták az anyját egykor addig, amíg...

Felismerte azt a félelmet és aggodalmat Kolja tekintetében, amit egykor a nagyszülei szemében is látott. A szíve pedig minden egyes alkalommal beleszakadt abba a pillantásba, ahogyan Kolja nézett rá, valahányszor egy halk szóval, vagy finom érintéssel kizökkentette őt a gondolatai közül. Mintha Kolja tudta volna, miféle morbid terveket szőtt magában, miközben fegyvert takarítottak, netán a kimosott ruhákat teregették ki, kötélen lógatva. Szép, erős kötél volt... Csupán azt nem tudta még eldönteni, kinek a nyakába kösse először.

Kolja sosem tévesztette őt szem elől. Mindig kitalált valami ürügyet, ami miatt Adrian mellett kellett lennie. Ennek ellenére sosem faggatta őt, sosem kérdőjelezte meg a döntéseit. Akkor is csupán csendben bólintott, amikor Adrian átköltözött Steiner irodájába, hogy megspórolja a felesleges ingázást Steiner és Gerhard irodája közt, ha hiányzott valami a jelentésekhez. És amíg Adrian a papírmunkával küzdött, Kolja takarított, ablakot glettelt, és egyszer még arra is rászánta magát, hogy Steiner dossziét rendbe tegye. Habár ebbe a munkába csúnyán beletört a bicskája és Adrian kinevette őt, amikor kisgyerek módjára duzzogni kezdett. Adrian akkor nevetett először jóízűen, másfél héttel azok után, ami történt. Addig a pillanatig szentül meg volt győződve arról, hogy valami véglegesen eltört benne. Talán el is tört, de Kolja értett a dolgok megjavításához, még a tragacsát is képes volt egymaga megjavítani a nyáron. Habár a tragacs egyszerűbb eset volt, nem tudott a szemébe hazudni, nem úgy, mint Adrian...

Éjszakánként mert csupán kimenni a mosdóba. Amikor mindenki mélyen aludt, és senki sem vonhatta kérdőre, mégis miért időzött annyit a wc-n, és miért mosott arcot azok után, hogy végzett. Senki sem vonhatta kérdőre, miért nézett ki úgy az ingje gallérja, mintha egy kutya összerágta volna. Senki sem láthatta a könnyeit, senki sem hallhatta a halk nyüszítéssé elfojtott üvöltést, ami fel tudott volna szakadni a torkán. Senki sem láthatta őt ilyen állapotban, pláne nem az orvosok, pedig azok biztosan meg tudták volna nevezni azt, amit átélt. Biztosan nevet tudtak volna adni az emlékeinek, a lidércnyomásnak, ami a nyomában járt és nem engedte aludni.

Senki sem tudhat róla. Túl kockázatos kérdezni. Túl kockázatos segítséget kérni...

Egy lemondó, reszketeg sóhaj közepette, a mosdókagyló szélére tenyerelt. Görnyedten, lehajtott fejjel lélegzett, hagyva, hogy a hideg vízcseppek a könnyeivel együtt a fehér kerámiára pottyanjanak. Mi lett volna, ha... A holdfényben csillogó vízcseppeket nézte, amik lassacskán alágördültek a lefolyó irányába. Mi lett volna, ha sosem jön el otthonról? Ha nemet mond a bácsikájának? Túl sokat időzött ezen a gondolaton. Túl sokszor képzelte el, hogy odahaza a nagyanyja pulcsikat és sálakat kötöget, vagy éppen az eltett almásrekeszeket veszi szemügyre, nem ám kukacosak. Túl sokszor kívánta azt, bárcsak otthon lehetne, hogy segítsen a nagyapjának megjavítani a tetőt, ami minden ősszel beázott. És azt sem bánta volna, ha a kidőlt fákból tűzifát kellett volna aprítania télire. Vagy ha a nagyanyja oly sokadjára is megjegyzi neki, hogy a faluban lakó virágárusnak milyen csinos és csupaszív lánya van.

– Talán otthon kellett volna maradnom – suttogta maga elé megtörten. – Élni az életet, ahogyan addig is tettem. És elvenni azt a lányt, akiről a Mama annyit mesélt... – Adrian szája gunyoros grimaszba rándult. – A nevére sem emlékszem. De mégis kit érdekel? – sóhajtott fel lemondóan. – Ez az egész nem történt volna meg, ha otthon maradok.