A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Énekesmadár

Lámpát kapcsolt, és pár másodperc erejéig hunyorogva pislogott a sárga fényárban felcsillanó papírra, majd szinte már gépies mozdulattal új sorba kattintotta az írógépet. Vetett egy pillantást a keze mellett heverő, megtépázott papírosra, amin Steiner főhadnagy kacifántos kézírása sötétlett. Ha a minap nem látta volna saját szemével, hogy a tiszt milyen hanyagul szokott bánni a jelentésével, azt hihetné, szándékosan akarja megnehezíteni a papírmunkát. De nem így volt. Steiner egyszerűen csak gyűlölte, ha jelentést kellett írnia. Akkor volt csupán hajlandó együttműködni, ha a századparancsnok már a gyakorlópályára is utána küldött valakit, hogy a fülét rágja a munkája elmulasztása miatt. Steiner pedig különféle grimaszok és félbeharapott szitokszavak közepette olyankor előkapta noteszét, felfirkantotta a jelentést, majd azzal sem törődve, hogy ketté szakította a lapot, mikor kitépte, a papírt a megszeppent kolléga mellének vágta. Nesze, fogd! Ez volt a végszó, mely jelezte, a küldönc jobban teszi, ha iparkodik a távozással.

Halk koppanások törték meg az irodára ereszkedett csendet. Kipp-kopp, kipp-kopp-kopp. Ujjai tudta nélkül mozdultak a billentyűkön, csitt-csatt, csitt-csatt-csatt, válaszolt a párkányon kopogó esőcseppeknek. Szeme sarkából lopva az ablak irányába pillantott, mikor újabb ritmus csendült fel. Kopp-kopp-kopp, kipp. Elmosolyodott, folytatta a gépelést, csatt-csatt-csatt, csitt. Már csak fél oldal volt hátra a jelentésből. Kopp-kipp-kopp, kopp. Bárcsak szebben írta volna fel a főhadnagy az információkat. Kipi-kopi, kopp-kopp. Lemondóan felsóhajtott, egyszerűen nem tudta elolvasni az írását. Kopp-kopp-kopi-kopp. Vágyakozva az ablak irányába fordult, és lekapcsolta a lámpát, bántotta szemét az izzó sárga fénye. Kintről kellemes félhomály, hideg, szürke színek kúsztak a szobába. A félrehúzott függönyök árnyéka ott kaparászott a csizmája mellett. Érezte, ahogyan belekapaszkodnak lábába, és húzzák őt. Kipi-kipi, kopp-kipp-kopp. Lopva a faliórára pillantott, még bőven volt ideje vacsoráig, tarthat egy kis szünetet. Kopp-kopi-kopp, kipi-kopi, kopp. Halkan felkuncogott, utánozta a ritmust, csizmájával a parkettán kopogott, ahogyan az ablakhoz lépett. A társai bolondnak néznék, ha most látnák őt.

Friss, őszi szellő simogatta arcát, egy-két kósza esőcseppet fújva feléje. Az ablakpárkányon könyökölve mélyen lélegezte be az éltető levegőt, tisztítva tüdejéből a harckocsi bűzös füstjét. Fogadni mert volna, hogy Szergej bütykölte meg a kipufogójukat, látta őt a harckocsi körül sompolyogni a délelőtti gyakorlat előtt. Ő nevetett a legharsányabban, mikor német bajtársai koromfekete arccal vergődtek ki a tankból. Hans neki akart menni a kozáknak, hogy móresre tanítsa, netán eltörje egy-két csontját. Mindenki bánatára Steiner főhadnagy megelőzte őt, és olyan büntetést szabott ki, hogy Szergejnek egy életre elmenjen a kedve az efféle tréfáktól. Aztán Kolját is büntető munkára fogta, amiért jóízűen csipkelődött a megszeppent ifjúval. Barátok voltak, jóban és sokszor a rosszban is. Mindenki jól tudta, hogy Kolja csupán azért harcolta ki magának olykor a büntetőket, hogy ne unatkozzon, amíg Szergej távol volt. Eme gondolattól szomorúan felsóhajtott, és tekintetét a gomolygó fellegekre emelte. Szeretett volna ő is egy ilyen barátot, akivel kölcsönösen feláldozták volna magukat azért, hogy együtt súrolják fel fogkeféjükkel a fürdőt.

A kilincs nyekergő kattanását hallva ijedten megrezzent, azonnal kipördült az ablakból, de az irodába belépő tiszt leintette őt, mielőtt szalutálhatott volna. Gerhard többször a tudtára adta, hogy nem kell tisztelegnie, ha csak ketten tartózkodnak a helyiségben.

– Herr Leutnant – biccentett feléje tisztelettudóan. Válaszul egy nemtetsző grimaszt kapott csupán, és a tiszt becsukta maga mögött az ajtót. Azt is többször említette, hogy a vezetéknevén szólítsa, habár ehhez nem volt mersze.

– Röpke pihenő? – kérdezte őt nyersen. Csizmája halk, egyenletes léptekkel dobbant a parkettán, ahogyan az íróasztalhoz ment.

– Igen, Herr Le–

– Ravenstein.

Hangja ezúttal oly jegesen csendült fel, akár egy utolsó figyelmeztetés. Adrian katonásan biccentett, kerülve a tiszt pillantását. Nem akarta felbosszantani, pláne nem tiszteletlenül szólni hozzá. A kis lámpa halk kattanással ismét sárgás fénybe fonta az irodát, ő az asztal hosszú árnyékát nézte a karcos parkettán, míg Gerhard a papírokkal zörgött.

– Steiner nem könnyíti meg a dolgodat – jegyezte meg egy halk horkantás közepette.

Nem tudott erre mit felelni, zavarta őt, hogy a tiszt tegezte. A főhadnagy kézírását pedig nem volt mersze szidni, sem pedig megvédeni. Feszült csend ereszkedett rájuk, dereka mögött az ujjait morzsolgatta, remélve, Gerhard bele fog törődni abba, hogy válasz nélkül marad. A tiszt lemondóan felsóhajtott, csizmája dobogása távolodott tőle, mígnem halk puffanássá tompult. Adrian lopva felpillantott, amikor a sarokba állított lámpa felkattant. A könyvespolc előtt álló tisztet figyelte, ahogyan magában motyogva, ujjaival gyengéden végigfutott egy-egy könyv gerincén, mielőtt egy kopott kötetet magához vett volna. Fellapozta, mintha keresett volna valamit, finoman végigsimított az oldalon, majd egy pillanattal később már lapozott is. Adrian az ujjait morzsolgatta, mindeddig úgy hitte, rajta kívül más nem képes úgy érinteni egy egyszerű könyvlapot, mintha az abban rejlő fa lelkét akarná elérni. Az ilyen apróságokkal kevesen törődtek. Annál is kevesebben éreztek szomorúságot, ha az erdei útra kidőlt egy fa. Csupán bosszankodtak, nem tudván, a fa lombjai közt hány madárka szokott volt dalolni, hogy a törzsében mókus odúja rejlett és a gyökereinél róka ásott fészket egykor magának. Olybá tűnt számára, a tiszt hasonlóan látta a világot, mint ő. Mindez kellemes borzongással töltötte meg, mégis ijedten rezzent össze, amikor Gerhard feléje pillantott a szeme sarkából.

– Vadász létedre olykor úgy összerezzensz, mint egy gyámoltalan őzgida – jegyezte meg egy félmosollyal. Adrian arcát pír öntötte el, amiért tetten érték, lesütötte tekintetét.

– Nem állt szándékomban megbámulni önt, Herr... Ravenstein – nyögte ki végül magából a tiszt nevét, abban a reményben, hogy ezzel ki tudja engesztelni. Hallotta, ahogyan a férfi elmosolyodott, mindezt jó jelnek tekintette.

– Tudtam én... – szólt mosolyogva. Adrian zavarodottan feléje pillantott, amivel egy újabb mosolyt érdemelt ki magának. – Azért erőszakoskodtam, mert tetszik, ahogyan beszélsz. Máshogy formálod a szavakat, olykor... – elgondolkozva a plafonra emelte tekintét. Adrian lopva fellélegzett, mielőtt a tiszt szavai teljesen gúzsba köthették volna őt. A hadnagynak nem szabadott volna így beszélnie vele, mégis folytatta. – Olykor pedig oly dallamosan szólsz, mintha... Tudod, gyerekként volt egy énekesmadaram. Az ő énekére emlékeztet a hangod. Ezért akartam hallani a nevemet a szádból, mert tudtam, hogy nem fogod olyan ércesen kiejteni, mint Mikhailovnak szokása, se nem olyan élesen, mint ahogyan Steiner teszi. Pontosan olyan gyengéden és finoman gördült le ajkaidról, mint az ablakon aláfolyó esőcseppek.

– Zavarba hoz, Uram... – hebegte maga elé. Reménykedett, az irodában elég sötét volt ahhoz, hogy a tiszt ne láthassa vöröslő arcát.

– Ismertem egy ifjút, aki hasonlóan beszélt – folytatta Gerhard egy sóhaj közepette, hagyva, hogy kadétja fellélegezzen. – Tönkretette őt a háború. A hangja azelőtt gyengéden cirógatta az ember lelkét, mint a lágy tavaszi szellőnek szokása. Máskor oly hevesen osztott parancsokat, hogy pusztító viharként csattogtak szavai. De most... akár egy kiégett roncs, keserves zörgés és kattogás csupán minden hang, mely elhagyja száját. Viszont Steiner azt regélte, jó hatással vannak rá a lipecki bohócok – tette hozzá immáron vidáman.

– Nem hittem volna, hogy ismeri Leutnant Mosert – jegyezte meg csendesen. Úgy tűnt számára, nem szívesen tartózkodtak egymás közelében, Gerhard mégis úgy beszélt a pilótáról, mintha évek óta ismerné.

– Sikerült egyszer magamra haragítanom még tizenötben... azóta sem békélt meg velem – sóhajtott fel a tiszt. A könyv sarkát piszkálgatta körmével. – Telnek a kincset érő percek... Mennyi van még hátra a jelentésből?

– Fél oldal, Uram, nem több – felelte katonásan. Gyorsan vissza is tért félbehagyott munkájához, tudván, a hadnagy nem fogja szavaival traktálni, ha dolgozni látja őt. Legalább lesz egy kis ideje, el tudja terelni gondolatait, hogy zakatoló szíve megnyugodjon.