A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

A Hattyú

Kolja nagyot ásított a volán mögött, majd ijedten a kormányra kapaszkodott, amikor egy kátyú nagyot dobott rajtuk. Tekintetét a sötétben elvesző útra szegezte, amit a sárga izzók aligha akartak számára beláthatóvá tenni. A szántóföldeket maguk mögött hagyva egy széles erdei úton zötyögtek. Kicsit sem volt kedve lefulladni az erdő közepén. A bozótosból kiugró szarvasokkal, borzokkal még nem is volt baja, de amikor farkasvonyítást hallott, netán egy medvére emlékeztető árnyat látott az út szélén elveszni a fák árnyékában, kirázta őt a hideg.

Lopva oldalra pillantott német útitársára, aki lecsuklott fejjel ült, és csupán akkor riadt fel, ha igazán nagyot zöttyent a jármű. Kolja halkan felhorkantott. Szerencsétlen félnótásnak minden erejét felemésztette a teherautó javítása és elindítása. Többször be kellett tolniuk a járművet, amire hajlandó volt elindulni. Rájuk esteledett, mikor folytatni tudták útjukat. Kolja ismét ásított egyet.

Ha Szergej nem szólt volna neki előre, hogy egy erdőn kell majd átvágniuk, ott hagyta volna a teherautót a mezőn, hogy megegye a rozsda. Bánta is ő, hogy mi történne ezzel a tragaccsal. Ugyanakkor gyalog mégsem volt hajlandó betenni a lábát semmiféle erdőbe. Pláne nem éjszaka. Ugyan tudott futni, akárcsak fára mászni... de egy vaddisznó, netán farkas vagy medve mégiscsak gyorsabb lett volna nála. Utóbbi pedig még fára mászni is tudott. Na meg aztán itt volt ez a német is, aki elég soványnak és gyengének tűnt a szemében. Az biztosan nem tudott volna elszaladni, talán még fára mászni sem tudott.

Mi is volt a neve? Ad... Adi? Adolf? Adrian? Áh, igen! Adrian! Kolja büszkén elmosolyodott. Adrian volt a neve. Mint annak a római császárnak. Hadrianus... Vajon valamelyik német tisztnek lehetett a fia? Ha egy hadvezérről nevezték el, talán katonacsalád sarja lehetett. De az is meglehet, csupán egy szerelő rokona volt. Első látásra nem tűnt számára hadvezér alkatnak. Gúnyosan elmosolyodott. Szergej mellett már megtanulhatta volna, ne akarjon hamar ítéletet hozni mások felett. Az a félbolond kozák a mai napig nem tűnt épeszűnek a szemében, pláne nem egy alezredes fiának. De ha egyszer méltóztatott komolyságot erőltetni magára, senki sem merte megkérdőjelezni, hogyan is kerülhetett be Kamába.

Az erdőből kiérve a holdfényben épületek sziluettjét vélte felfedezni a távolban. Kolja boldogan elmosolyodott, könyökével meglökte Adriant. A német ijedten felkapta a fejét, és valamit motyogott, miközben az arcát dörzsölte, mintha csupán egy durcás kisgyerek lett volna.

– Mindjárt ott vagyunk – felelt Kolja a bamba, álomittas pillantásra, melyet társa feléje vetett. – Az már ott a laktanya kapuja. A fények az őrbódéknál égnek.

Amire mindezt végigmondta, és szeme sarkából ismét feléje pillantott, Adrian feje már a mellkasára volt bukva. Kolja szórakozottan elmosolyodott. Szerencsétlen félnótás nagyon fáradt lehetett, ha így visszaaludt egy szempillantás alatt. Nem is állt szándékában még egyszer felkelteni, de alighogy elérték az utat lezáró sorompót és az őrbódékat, mintha csak a teherautó is megérezte volna, célba értek, hatalmas csattanással ismét lefulladt.

Kolja a szemét forgatva felsóhajtott, Adrian ijedtében viszont akkorát ugrott, majdnem a fejét is beverte a plafonba. A két fegyveres őr csupán röhögött rajtuk, az egyik lazán cigarettára gyújtott, míg társa odalépett Kolja mellé.

– Hadd találjam ki, Lebedev elvtárs, igaz? – kérdezte vigyorogva. Hozzájuk hasonló, pimasz pofájú fiatal volt. Kolja bólintott. Az őr kíváncsian átpillantott az anyósülés irányába. – És az a másik?

– Német. Útközben felvettem – szólt nyersen, majd visszanézett Adrianra. – Neved?

– Adrian Waldn... von Wernigerode – felelte kissé bizonytalanul, belegabalyodva saját nevébe és mindezzel pedig összezavarva a két szovjetet.