A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Ami nem öl meg...

Azt kívánta, bárcsak magára vehetné mindazt a fájdalmat, ami Adriant kínozta. Bárcsak tehetne valamit, bármit amivel megszabadíthatja a kínoktól. Azt kívánta, bárcsak ne kellene tehetetlenül néznie a szenvedését. Kolja könnybe lábadt szemmel halkan felszipogott, és közelebb húzódott az alvó barátjához. Gyengéden, csupán az ujjbegyeivel végigsimított az arcán, letörölve egy kósza izzadtságcseppet. Semmi baj, Adrianocska. Minden rendben lesz... Szerette volna mindezt hangosan is kimondani, de félt, hogy az érzelmei legyűrnék őt, és csupán sírni tudna. Azt nem tehette meg. Nem az orvosok előtt. Nem Pavlovsky szeme láttára, aki olykor betért a gyengélkedőre és szúrós pillantásokkal illette őt, amiért egy ágyban kuporgott az alvó Adriannal. Az öreg nem szólt semmit, a tekintete ugyanakkor éppen eleget mondott. Kolja dühös volt rá. Adrian szerelmes, nem pedig leprás! Ha nem tetszik, amit látsz, menj innen! Inkább hallgatott, minthogy a századparancsnok fejéhez vágjon valami olyat, amit nem kellene. Nem akarta magára haragítani az öreget. Tartott attól, hogy kitilttatná innen őt. Azt nem tudná elviselni. Aggódott. Barátok voltak. Tartozott ennyivel, ha más hasznát nem tudták venni a jelenlétének. Abban reménykedett, hogy Adriannak majd jólesik a törődés, a tudat, hogy mellette van. Neki is jólesett, amikor Szergej és Adrian meglátogatta őt, ha az ebéd egy részét vele együtt fogyasztották el, ha hoztak magukkal kártyát, netán elkérték az öreg sakk-készletét, hogy játszhassanak. Amikor a barátai mellette voltak, kevésbé érezte a fájdalmat.

A délelőtt nagy részét Adrian mellett töltötte. Mikhailov elengedte őt a reggeli testedzésről, Szergej pedig megígérte, hogy jegyzetel majd helyettük az elméleti órákon. Ezt a beszélgetést Hansi is hallotta, aki Kolja legnagyobb meglepetésére felajánlotta a segítséget. Nem hitte volna, hogy Hansi ilyet tesz majd, de megköszönte neki Adrian nevében is a nagylelkűségét. Jólesett neki, hogy a kis csapatuk lassacskán összekovácsolódni látszott.

Amikor el akarták küldeni ebédelni, Kolja nemet mondott. Nem bírt volna egy falatot sem enni. Rettentően pocsékul érezte magát, és a görcs, ami sírásra akarta ösztönözni, nem akart múlni. Lidiya főnővér hiába akarta jobb kedvre deríteni olyan információkkal, amiket Kolja maga is látott és érzett. Adrian láza enyhült, nem sokkal, éppen csak annyival, hogy nem verte ki hideg veríték, és nem reszketett álmában. Apró kis változások voltak. Túl aprók, túl kevesek ahhoz, hogy Koljában bármiféle nyugalmat keltsenek. Nem akarta magára hagyni. Késő délutánig mellette maradt, az arcát és a kezét cirógatta gyengéden, ahogyan a mamácskája szokta volt csinálni, amikor ő betegeskedett gyerekként. Türelmesen, mégis türelmetlenül várta, hogy az altató hatása múljon, és a barátja magához térjen. Az a pár óra felért számára száz évvel.

– Csipkerózsika... – suttogta maga elé Kolja keserédes mosollyal, miközben Adrian arcát cirógatta. – Ha megcsókolnálak, felébrednél?

Adrian szája megrándult egy pillanatra, majd halovány mosolyra húzódott, mígnem aztán halk kuncogásban tört ki. Kolja a döbbenettől nem tudott szóhoz jutni. Adrian?! Magadnál vagy? Azt hittem, alszol! Én meg itt beszélek neked bolondságokat! Fellökte magát a könyökére, úgy pislogott le a fáradtan, mégis vidáman kuncogó barátjára.

– Csendben kellett volna maradnom, ugye? – kérdezte Adrian rekedten, csukott szemmel, majd elsuttogott egy káromkodást, miközben az arcát belefúrta a párnájába.

– Régóta? – kérdezte Kolja zavartan. Régóta fent vagy? Adrian halkan hümmögött, aprót bólintott anélkül, hogy felnézett volna rá. Kolja nem értette. Miért nem szóltál? Halálra aggódtam magam érted! Legszívesebben megcsapkodta volna Adriant a párnájával, de mégsem tette. A német nem volt olyan állapotban. Inkább finoman megsimogatta a fejét, elrendezve kócos haját.