A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Meggondolatlan szavak

Adrian azt kívánta, bárcsak Gerhard mellett maradhatna, míg rájuk nem virrad, míg a pacsirta éneke be nem tölti a hajnali csendet. Mosolyogva a mellette fekvő férfira pillantott, aki a plafonról lógó, sötét lámpát fixírozta tekintetével. Gondterheltnek tűnt, de alighogy felfigyelt arra, hogy nézik őt, a borús fellegek szertefoszlottak tekintetében, és negédes mosollyal az arcán felkuncogott. Adrian nem tudta megállni, hogy ne nevessen vele együtt. Nem tudta szavakba önteni az érzést, ami elfogta, és ami eszébe juttatta a nagymamáját, aki olykor szerelemről énekelt, és együtt táncolt az öreg nagypapával a kis faházuk konyhájában. Olyankor fiatalokká váltak, elfeledték minden bajuk és fájdalmuk. Adrian úgy érezte, mintha kitavaszodott volna a lelkében, nem tudta kedvét szegni az őszi zápor, mely immáron jegesen kopogott az ablakpárkányon. Aranyló napsugarak, madárcsicsergés öntötte el szívét, halandó lényét elhagyva, együtt lebegett súlytalanul a kéklő égbolton átúszó bárányfelhőkkel. És amikor Gerhard alkarra lökte magát, majd hosszan, forrón megcsókolta őt, nyárba fordult minden. Belebódult a hőségbe, a testére nehezedő test melegébe, magához ölelte tisztet. Ügyetlenül viszonozta a csókot, mosolyt csalva hadnagya arcára. Gerhard kuncogva feltolta magát, Adrian hiába könyörgött neki némán, hogy maradjon még. A hadnagy csupán mosolygott, ujjaival gyengéden végigsimított Adrian kipirult arcán.

– Majd beletanulsz, liebe – suttogta édesen. Adrian zavarba jött, lesütötte a tekintetét, csupán akkor nézett ismét fel a tisztre, amikor az halkan felkuncogott. – Rég éreztem magam ilyen jól.

Adrian csupán bólintott, mosolyogva nézte őt. Gyönyörködve a csillogó szempárban, a hadnagy arcán tündöklő mosolyban. Örült, hogy boldognak látta, hogy örömöt tudott számára szerezni. Tekintete megállapodott Gerhard ajkain, az emlékek és átélt gyönyör hatása alá kerülve, vágyakozva felsóhajtott. A hadnagy pedig mintha csupán olvasni tudott volna a gondolatai közt, kezét a lába közé csúsztatta. Adrian halkan felnyögött, reszketve belesimult az érintésbe, mohó vággyal viszonozta hadnagya csókját. Akarta őt, az érzést, amely semmihez sem volt fogható. Ujjai a tiszt nyakáról és hátáról az egyenruha gombjaira tévedtek, ügyetlen kapkodás közepette próbálta kigombolni őket, mikor a dereka körül meglazult az öv, és Gerhard a combjára markolva felrántotta a lábát, mígnem bakancsa a szőnyegen dobbant.

– Nyisd szét a lábad – lihegte Gerhard az ajkaira. Adrian megborzongott a mély, vággyal átitatott hangtól. Az utolsó gombot is sikerült kigombolnia a hadnagy felöltőjén.

– Engedd, hogy viszonozzam – lihegte maga is. Nem érezte igazságosnak, hogy az imént csupán ő élvezhette a gyönyört, amit a tiszt ajkai nyújtani tudtak számára. Gerhard elmosolyodott, reszelősen felnevetett, miközben ágyékát az övének nyomva a lábai közé húzta magát.

– Ahhoz még sokat kell tanulnod, Adrianom – felelte, miközben kioldotta saját nadrágszíját. – De ne aggódj, majd kitanítalak. Addig is... add a kezed...

~*~

Az árnyékok közt elveszve osont vissza a hálókörzetükbe. A fejét még kótyagosnak érezte, a térde olykor megbicsaklott, és ajkai bizonyára duzzadtabbak voltak, mint szabadott volna, de elrejtette őt az éjszaka. Nem aggódott semmiféle veszély miatt, mígnem megpillantott egy árnyat, mely a folyosón gubbasztott a falnak lapulva. Adrian szíve kihagyott egy ütemet, dermedten, akár a rémült őz, úgy nézte az árnyalakot, aki lassan ellökte magát a faltól, és bicegve feléje indult. A sziluett ismerős volt, a mozgás már korántsem. Adrian fején átvillant a nyitott ablakon át távozó Kolja képe, és immáron aggodalomtól mintsem félelemtől reszketve sietett a szovjet elé.

– Kol...

Be sem tudta fejezni, Kolja felkaron ragadta őt, és a fürdők irányába rángatta öles léptekkel. Adrian a döbbenettől szólni sem tudva követte őt, hagyva, hogy a szovjet végigrángassa őt a folyosón, mígnem a fürdő hideg csempefalai közt oltalmat nem leltek.