A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Tintafolt

Jóval lassabban haladt a jelentés megírásával, mint tervezte volna. Gondolatai olykor odakint csavarogtak az esőben tevékenykedő bajtársai mellett, valahányszor felcsendült Steiner hangja az udvarról. Ha a füle nem csalt, a főhadnagy éppen felmosatta velük az udvarukat. Amikor az esőzés igazán rázendített, Steiner beparancsolta az épületbe kadétjait. Kemény kiképző volt, de olykor felmutatta kevésbé zord oldalát is.

Adrian figyelmét máskor egy könyv lapjainak hangja törte meg, emlékeztetve őt, hogy a hadnagy még mindig az irodában tartózkodott. Arcát halovány pír lepte el, ha eszébe jutottak a tiszt szavai, azelőtt soha senki nem dicsérte őt ilyen téren. Elmerengett, valóban szép hangja volt-e, és hogy miért akart kedveskedni neki Gerhard efféle szavakkal. Sokat mégsem mert időzni felettese szavain, későre járt, a vacsoráról nem akart késni. Egy órán belül sikerült befejeznie a jelentést, az utolsó papírt is a kötegbe illesztette, gondosan átolvasta a szöveget, nem vétett-e hibát valahol. Érezte magán a hadnagy fürkésző pillantását, habár nem vett róla tudomást. Steiner is sokszor nézte őket árgus szemmel, vagy kiabált velük, hogy nyomás alatt se tudjanak hibát véteni. Halk léptek közeledtek feléje, lassan, kimérten. Bosszantotta őt, hogy Gerhard nem volt képes megvárni, amíg odaviszi neki a kész jelentést. Tovább olvasott, az utolsó oldalon járt, mindeddig nem talált hibát, és ahogyan átnézte frissen írt sorait, ott sem akadt semmilyen kivetni való részletre. Büszkén összerendezte az iratokat, majd az asztalt megkerülve katonásan átadta felettesének. Gerhard felrántotta a szemöldökét.

– Kész is? – kérdezte enyhe meglepettséggel a hangjában. Adrian bólintott, kezét hátra húzta a dereka mögé, amikor a hadnagy elvette tőle a jelentést, és az első oldalt átfutotta tekintetével. – Szép munka.

– Köszönöm, Uram – biccentett ismét.

Gerhard felpillantott rá, majd a jelentést egy lassú, látványos mozdulattal visszatette melléje az asztalra. Mindezt Adrian nem tudta mire vélni. Netán mégiscsak talált volna benne hibát a hadnagy? Értetlenkedve pislogott vissza az előtte álló tisztre, akinek mosolyba rándult a szája.

– Szerinted miért vagy itt? Hm, Adrian? – kérdezte őt zavarba ejtő gyengédséggel.

Adrian nagyot nyelt, ráharapott nyelvére, mielőtt olyasmit válaszolt volna, amiért biztosan kivágja őt innen a tiszt. Steiner olykor jó néven vette, ha csípős megjegyzést kapott a bosszankodó kadétjaitól. De Gerhard nem az az ember volt, aki eltűrte a tréfákat. Fogalma sem volt, mit kellene felelnie a kérdésre. Azért rendelték őt ide, hogy megírja a hadnagy helyett a jelentéseket, semmi másért. Legalább is mindeddig ebben a hitben élt, Gerhard pillantásától mégis elbizonytalanodott, térde pedig remegni kezdett. Állkapcsa megfeszült, ezúttal nem sütötte le a tekintetét, de hiába akart a férfi vonásairól olvasni, fogalma sem volt, mit akart tőle. Gerhard ajkai pimasz mosolyra görbültek, volt valami gunyoros ebben a mosolyban, talán az ő tudatlanságának szólt. A pillantása mindeközben egy kiéhezett ragadozóéra emlékeztette, arra a farkasra, akivel pár éve összefutott az erdőben, és ha Hati nem lett volna mellette, hogy megtépje azt a dögöt, talán nem úszta volna meg a találkozást. De hűséges társa ezúttal nem volt mellette, hogy védelmére keljen. Egyedül kellett szembenéznie a tiszttel, aki ellen szemernyi esélye sem lehetett, ha nem szándékozta kockára tenni katonai pályafutását. Gerhard hirtelen feléje hajolt, ő pedig ijedten hőkölt hátra, mindezzel nekiütközve az asztalnak. Valami hangosan koppant mögötte, folyadék löttyent.

Halálra váltan pördült meg, jól tudta, csak is a tintatartó lehetett az, ami az ütközés miatt felborult. Éjfekete folyadék ömlött a cseresznyefa asztallapra... és a frissen gépelt jelentésre. Adrian káromkodott úgy, ahogyan nem szégyellte. Kapkodva felállította a tintatartót, az elázott lapokat leseperte a többi tetejéről, hogy mentse, ami menthető volt. Négy lap így is odaveszett, mocskosul odaveszett. Előkapta zsebkendőjét, azzal itatta fel a lapokat beborító fekete folyadékot, hogy saját írását kelljen újra lemásolnia, ne Steiner sorait fejtegetnie órákig. Ujjait összemocskolta a tinta, de mit sem érdekelte, majd lesikálja magáról, nem nagy dolog, az iratokat és az asztalt kell mentenie. Gerhard ekkor hirtelen megragadta a felkarjánál, és egy rántással maga felé fordította. Adrian zilálva szabadkozott, ígérve, újra fogja írni még ma a jelentést. Karján a szorítás erősödött, és mire feleszmélhetett volna, Gerhard ajkai már szorosan az övéhez nyomódtak.

A döbbenet megbénította, nem tudott ellenkezni, nem tudta őt eltaszítani magától. A hadnagy erősen fogta, talán mozdulni sem engedte volna, miközben másik kezét az ágyékának nyomta, szemérmetlenül megmarkolta őt nadrágon keresztül. Adrian térde megcsuklott, ismét nekitántorodott az asztalnak, a puszta szerencséjén múlt talán, hogy nem ájult el a rémülettől, mely hatalmába kerítette elméjét. Megrémisztette őt a hadnagy viselkedése, a csók, az ágyékát dörzsölő kéz, és mindaz a reakció, amivel felelt minderre a teste. Pánikba esett, kiszakította karját Gerhard fogásából és tintás kezével oly határozottan lökte el magától a férfit, hogy az a saját lábában megbotolva majdnem a földre esett. Amire a tiszt bármit is szólhatott volna, ő már feltépte az ajtót, oly sebes léptekkel távozott, ahogyan csak tudott. Nem mert szaladni. Az túl feltűnő lett volna a tisztek körzetében. Csak nehogy valaki leszólítsa. Egy pillanatra lenézett, kényelmetlenül dörzsölte őt a nadrágja, arca lángolt a szégyentől. De talán nem feltűnő annyira... a tintás keze sokkal feltűnőbb, az majd elvonja a figyelmet, ha ne adj isten egy tiszt meglátja őt. Lehorgasztott fejjel, nyújtott léptekkel sietett. Idegesen a tintás rongyot gyűrögette, csizmája hangosan csattogott a folyosón. El kellett tűnnie. Minél messzebbre, minél hamarabb!

Hirtelen valami kemény csapódott a felsőtestének, amitől megtántorodott, és halálra váltan kapta fel tekintetét. Egy jégkék szempárral találta szembe magát, mely zavarodottan, már-már rémülten fürkészte az ő sápadt arcát.

Mi történt? Mi lelt téged? kérdezte őt Kolja tekintete, miközben keze, mely az ütközés pillanatában megragadta őt, finoman megszorította a karját.

Ez az aprócska mozdulat elég volt ahhoz, hogy Adrian levegő után kapva fellélegezzen. Kolja az utolsó személy volt, akivel össze akart volna futni ilyen állapotban, de még mindig kellemesebb baleset volt ez, mintha egy tisztnek ütközött volna neki. Reszketve nézett szembe a szovjettel, majd le a tintában tocsogó kendőre. Kolja követte a tekintetét, homlokán ráncok futottak össze a sötét foltok láttán, melyek bajtársa ujjait is beszínezték. Amikor tekintetük ismét találkozott, megingatta a fejét; Nem értem...

Adrian idegesen nyelt egyet, lopva hátrapillantott a válla felett, attól tartván, a tiszt utána fog jönni a folyosóra. Nincs ideje magyarázkodni. El kell tűnnie... Visszafordult Koljához, akinek valami megváltozott a tekintetében, pillantása elsötétedett, akár a hóvihart ígérő fellegek. De nem őt nézte, hanem Gerhard irodájának nyitva felejtett ajtaját, ahol a lámpa sárgás fényében egy sötét árnyék kúszott ki a folyosóra. A szovjet hirtelen visszafordult hozzá, egy komor biccentéssel, parancsoló tekintettel üzente; Menj!

Egy pillanatig sem habozott, alighogy karján meglazult Kolja fogása, sietve tovaindult. Pár lépés erejéig még sétált, éppen csak annyi ideig, amíg bajtársa ujjai finoman lecsúsztak róla, szabadjára engedve őt. Zakatoló szíve eztán egyhamar futásra késztette, menekült, mikor Kolja pillantása mellett tarkóján érezte a hadnagy villámokat szóró tekintetét.