A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Leica

Délre harangoztak, amikor Kolja vette a fáradtságot, hogy felkeljen. Egész nap képes lett volna heverészni, ha a gyomra nem parancsolja ki őt az ágyból. Halkan mormogva a kanapéágy szélére ült, gerincét és nyakát kiropogtatva nagyot nyújtózott. Adrian válaszul motyogott valamit álmában, és közelebb húzódott volna hozzá, de a matrac azon része, ahol Kolja eddig feküdt, már üresen állt. A hosszú ujjak csupán a gyűrött takarót érintették, és mindez valamiért felriasztotta a németet.

Kolja szórakozottan felhorkantott, amikor barátja még félálomban, azt sem tudva, hol is van, alkarra lökte magát, és őt kereste. Csupán akkor nyugodott, mikor álmos tekintete találkozott az övével. Egy pillanat volt az egész, és Adrian halk puffanással, arcán bárgyú mosollyal visszaesett az ágyba, és kényelmesen bevackolta magát. Kolja nem tudta megállni, hogy ne nevessen rajta.

– Téged meg mi lelt? – kérdezte kuncogva. Adrian fintorgott, belefúrta arcát a párnájába, miközben valamit mormogott, de Kolja nem értette őt. – Nem értem, ha így motyogsz.

– Azt hittem, eltűnt az ágymelegítőm – felelte Adrian a párnába mormogva. Kolja halkan felnevetett.

– Szóval én vagyok az ágymelegítőd?! – kérdezett vissza megjátszott sértettséggel, amivel sikerült kiérdemelnie barátja halk kuncogását. Adok én neked, ágymelegítőt! Megbökte Adrian oldalát, aki minderre fájdalmában felnevetett, és az oldalát immáron kezével védve, összehúzta magát.

– Das war nicht nett von dir – nyavalygott. Kolja cserébe még egyszer megbökte őt. A német ismét felnevetett. – Lass mich in ruhe.

Nem hagyta őt békén. Ismét gyereknek érezte magát. Nem érdekelte, hogy a bökdösődést a barátja nem tartotta valami szép dolognak. Tudta, hogy Adrian egyedül nőtt fel, nem volt efféle játékokban része. Na majd most tanulsz egyet és mást! Felkapta párnáját, és a szemét dörzsölő Adrian arcába vágta.

– Neked mégis mi a bajod? – fortyant fel a német immáron haragosan. Kolja csupán nevetett.

– Ezt úgy hívják, párnacsata – felelte vigyorogva. Adrian homlokán összeszaladtak a ráncok, majd némi tétovázás után elmosolyodott.

– Áh, értem – szólt vidáman.

Kolja már készült volna, hogy ismét lecsapjon barátjára, amikor a német egy szemvillanásnyi idő alatt felkapta a saját párnáját, és úgy arcba vágta őt vele, hogy nem sok híján lefordult az ágyról. A vékony matrac alatt valami halkan reccsent, de Kolját mit sem érdekelte. Viszonozta a támadást, és olyan vérre menő párnacsatában találta magát, amilyet kisgyerekként Szergejjel vívott. A kozákkal ellentétben Adrian ugyanakkor tisztességes ellenfél volt, nem folyamodott sunyi trükkökhöz, nem mintha ismert volna akár egyet is. Ennek ellenére Kolja mégis egyhamar a matracnak szegezve találta magát. Micsoda szégyen, veterán létemre elveszteni egy csatát holmi zöldfülűvel szemben! Még azt sem mondhatja, hogy hagyta magát legyőzni. Vetett egy csúnya pillantást a föléje magasodó, lihegő és vigyorgó németre.

– Feladod? – kérdezte Adrian levegő után kapkodva, leplezetlen büszkeséggel a hangjában.

Kolja dühösen fújt egyet. Meg a fenét! Arcba vágta párnájával a németet, és mire Adrian feleszmélhetett volna, megragadta őt a pizsamaing gallérjánál, és maga alá fordította. A győzelmet ugyanakkor hangos reccsenés követte, és az ágy megrogyott alattuk. Egy pillanatnyi döbbenet, néma csendben, elsápadva néztek egymásra, mígnem Adrian hangos nevetésben tört ki. Kolja nem tudta megállni, hogy ne nevessen vele együtt. Mit érdekelte, hogy Mánya néni ezért a fejüket fogja venni! Barátja mellkasára borulva kacagott, amíg a könnyei ki nem csordultak. Csupán a bordáiba visszakúszó fájdalom tudta a kedvét szegni. Az oldalát fogva, levegő után kapkodva lefordult Adrianról, és a barátja mellett kiterülve megpróbálta rendezni a légzését. Abban reménykedett, hogy a lámpaburán tanyázó pók látványa a segítségére lesz.