A Hattyú és a Vadász I. - Ismeretlen vizeken

Irány Kama

1930, Tatárföld (Szovjetunió)

Egy magányos teherautó nyikorogva, zörögve hajtott el mellette a poros földúton, bűzös füstfelhőt húzva maga után. Adrian fintorogva felköhögött, vékony sálját az arcába húzta. Könnyes tekintettel nézte a járművet, ami pár méterrel előtte megállt, a kipufogó vígan pöfögte tovább a füstöt. Ajtó nyikorgott, majd fémesen csattant, és megjelent egy fiatal férfi. Az üres plató mögé került, lekapta fejéről vászonsapkáját, megvakarta borzos, fekete tincseit, miközben a kipufogót nézte. Adrian nem vett róla több tudomást, megigazította táskáját, lassan battyogott tovább a göröngyös úton. A tájat fürkészte, a szántóföldeket, a távolban felsejlő dombokat, hegyeket. Nem is különbözött olyan sokban Sztálin birodalma az ő...

– Merre megy, elvtárs?

Megtorpant, kérdőn pislogott a szovjetre, aki visszaigazította fejére kopott sapkáját, és végigmérte őt. Gyönyörű, jégkék tekintete volt, amilyenhez Adriannak még nem volt szerencséje. Korban talán vele egy idős lehetett, a hangja mégis ércesen, férfiasan csengett.

– Nem beszélek oroszul – felelt a vonatúton begyakorolt szöveggel. A szovjet megrökönyödve pislogott, majd kisvártatva megrándult a szája egy aprócska, tünékeny mosolyba. Adrian kis híján viszonozta azt a mosolyt.

– Pedig úgy beszélsz, mint aki ide valósi. – Kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Német vagy?

– Igen – felelte egy biccentés közepette. Ezt a kérdést értette, az előző megjegyzését ugyanakkor nem. – Kamába megyek.

– Én is – bólintott, a tekintete csillogott, ajkai helyett is mosolygott. Adrian a pillanatnyi zavarát és döbbenetét legyűrve, a kellemes véletlenen elmosolyodott. A szovjet szája csücske felfelé görbült, fejével a teherautó fele intett. – Szállj be.

Adrian hálásan biccentett, levetette táskáját, míg az ifjú valamit matatott a kipufogóval. Megvárta amíg sofőre visszatért, csak ezután nyitotta ki a nyekergő ajtót, ami nehézségek árán mozdult, keservesen felsírt a keze alatt.

– Ramaty egy jármű, de ennyire futotta – jegyezte meg a szovjet fintorogva. Füstös kezét egy rongyba törölte, mielőtt behuppant volna a volán mögé.

Adrian bólintott, habár fogalma sem volt, mire. Táskáját begyűrte az ülés elé, beszállt, de ahogyan az ajtót be akarta húzni, az majdnem kirántotta őt az ülésről. Halkan káromkodott, igyekezett finoman bánni a járművel, de végül csupán erőszakkal tudta becsukni az ajtót, ami nagyot csattant. A jármű beleremegett.

– Ez a beszéd, elvtárs – felelte a szovjet szórakozottan, majd erős munkáskezével a vállára markolva megszorongatta őt. Adrian felszisszent, egy lapocka törő hátba veregetés talán jobban esett volna neki, de arra nem volt lehetőségük. Sajgó vállát leszámítva örült, hogy a szovjet nem vette zokon, hogy majdnem szétesett a jármű attól, hogy becsapta az ajtót.

A teherautó motorja felbődült, keservesen kattogott valami, ami grimaszba torzította a szovjet arcát. Csikorogva, nyikorogva indultak tovább a göröngyös úton. Adrian a tájat fürkészte tekintetével, a távolban felsejlő folyót, a zöldellő erdőséget. Emlékei szerint a Volga futott keresztül ezen a vidéken.

– Kolja.

– Was? – Hirtelen visszafordult a szovjethez, aki az utat nézve ezúttal elmosolyodott. Szép mosolya volt, tiszta fogsora.

– Kolja – ismételte meg magát, miközben jobbját a sebváltóról feléje nyújtotta. – Nyikolaj.

– Adrian – biccentett tisztelettudóan, kezet rázott vele.