Mentsvár (BEFEJEZETT)

HUSZADIK

Daniel

A pillanat mikor Carmen felült izzadtan és a homloka is verejtékezett, lihegve körbe fordult a kórteremben és megállapodott rajtam a tekintete, az a pillanat volt talán a legszebb amit láttam a nyomorult életem során. Mintha csak engem keresett volna.

Mikor találkozott az íriszünk csak néztük egymást. Levegőt alig mertem venni, féltem ha meg teszem el illan ez a pillanat.

Hírtelen az orvosa rohannt be az ajtón és egy nővér. Végül pedig Oliver. Nézték az adatait a gépeken és próbáltak kommunikálni vele.

Carmen meg ijedt tölük. Mikor megszólalt volna köhögni kezdett. A nővér azonnal elsietett neki folyadékért és megitatta vele. A végtagjait nem tudja még olyan olyan  természetesen használni sem, pedig a napi többszöri tornázás a vérkeringés érdekében meg volt.

-Hogy érzi magát?-tolta feljebb a szemüvegét a fiatalabb orvos. Maga elé vette a jegyzeteit és úgy vizslatta őt.
-Jól.-mondta halkan. De olyan halkan hogy innen a szoba sarkából alig hallottam. Köhögött megint és próbált a pohárért nyúlni ami sikerült neki, de a nővér a biztonság kedvéért fogta miközben ivott.

-Mi történnt?-fordult felém.-Hogy jutottam ki onnan?-fel váltva cikázott a gyönyörű barna szeme közöttünk. Rekedt volt, és néha elment a hangja miközben beszélt.
-Nem emlékszel?-Oliver óvatosan megindult az ágy felé, mire Carmen hátrébb húzódott. Oliver megtorpannt, az arca meg viselt volt és a szemei mintha könnyben úsztak volna.-Daniel volt aki megmentett.-hajtotta le a fejét lemondóan.

Hosszan a szemeimbe nézett, az arca piros volt, hálával teli tekintettel pillantott rám.
-Köszönöm.-hunyta le a szemeit, amik csillogtak a könnyeitől.-Olyan szörnyű volt.-szipogott.-Azt hittem meg fogok halni.-törölgette az arcáról lefolyó sós cseppeket.-Köszönöm Daniel.
-A legkevesebb.-ültem le az egyik székre.

Fájt hogy nem ölelhettem magamhoz most és azonnal. Vissza kellett fogjam magam, nagyon nehéz volt.

-Mióta vagyok itt?-tekintett körbe.
-Pontosan két hónapja.-kapcsolódott be az orvos a beszélgetésbe.Carmen szemei nagyra nőttek a meglepettségtől.-A jelenlévők hallhatják a diagnózist és az elvégzett kezeléseket Mrs Walker?
-Igen.-bólogatott.
-Nos.. ami ott történnt magával.-köszörülte meg a torkát az orvos.-Volt egy nagy koponya sérülése, a testi bántalmazás során zúzódások és bevérzések is keletkeztek. A Többszöri vaginális behatolás során sérült a méhfala ami mostanra regenerálódott.-Carmen lehunyta a szemeit.-Vért kapott, és három helyen varrtuk össze a kés által okozott vágásokat. A fejre mért ütés miatt volt kómában.-az orvos lassan közölte a történnteket hogy Carmennek legyen ideje feldolgozni.-A kóma kettő hónap és két napja tartott.

Most hogy újra végig hallgattam, rám zúdultak ugyan azok az érzések mint akkor, mintha a szívem egy darabja megsérült volna. Így éreztem.

Carmen sokáig csendben volt, és énis. Letaglóztak a hallottak. Mit tettek ezzel a nővel hogy ennyi mindent el kellett szenvednie? De most itt van és semmi más nem számit nekem, csak hogy felébredt és hallhatom a hangját.
Nem érdekel hogy sápadt és a szája cserepes, vagy hogy a kórházi köpeny van rajta ami nekem fontos hogy a szíve ver és biztonságban van.

-És ők?-hallkan kérdezte.-Mi lett velük?-rám pillantott.
-Abott meg halt.-Oliver válaszolt helyettem.-A kölyök pedig nem szabadul egy könnyen. Keaton tett róla hogy mindketten megkapják amit érdemelnek.-megnyomva a mindketten szót Carmen farkas szemet nézett velem. Tudta hogy én állok a halála mögött, nem hagyhattam életben azt a rohadékot. Bántotta azt a nőt aki mindennél fontosabb nekem.