Több a sokknál (Max Verstappen)

20

Molly

Minden pillanatban, amikor Max szívtelen gúnyos beszólásaival kell szembenéznem elgondolkozom azon, hogy miért csinálom ezt? Én engedem, hogy saját magamnak fájdalmat okozzak. Talán ideje lenne előtérbe helyeznem magam egy kicsit és nem másra támaszkodni.

-Szerintem ez tökéletes lesz, szeretném kivenni.- A lány felé fordultam és rámosolyogtam, majd kezet fogtunk.

Az elmúlt pár nap szótlanul és üresen telt, Max vigyázott Bellára, amíg nem jött el a következő futam, én pedig dolgoztam és lakást kerestem. Rájöttem, hogy felesleges napokat áldoznom arra, hogy kibontakozzon köztünk, és Max és én... Mi legyünk, ugyanis ez sosem fog bekövetkezni.

A lakásból kiérve megálltam a legközelebbi bútorbolt mellett és kiválasztottam pár dolgot, amire szükségem lehet, legfőképp Bella szobájába.

Idegesen markoltam a kormányt az autóban ülve és csak magam elé meredtem. Egyértelmű, hogy Max közelébe kell maradnom, mivel ugyan annyi joga van Bellához, mint nekem. Épphogy az ajtó elé értem, amikor hallottam a kicsi fájdalmas sírdogálását ezt követően pedig Max nyugtató szavait.

-Édes kicsi Bella, nincsen semmi baj.- Alig hallhatóan sétáltam be a lakásba, nekik pedig fel sem tűnt, hogy nincsenek már egyedül. A vállára fektette Bellát és a hátát kezdte körkörösen simogatni.- Én mindig itt leszek, ha fáj a pocid, ha éhes leszel, ha megijedsz, mert dörög az ég. Az első szavadnak majd együtt örülünk hárman, ugyan úgy mint az első lépésednek. Bár tudom, hogy valószínűleg még nem igazán érted, amit mondok neked, de a legjobb dolog ami történhetett velem, hogy megtanítottatok szeretni, ti ketten.

A szám mosolyra húzódott, a szívemnek borzasztóan kedves volt ez a pár szó, és az eddigi fal, ami elkezdett felépülni, az most kezdett leomlani. De nem vagyok egér, aki a macska elől rejtőzködik és nincs kedvem már a mindennapos fogócskákhoz.

-Max, tudnánk beszélni?- A fejét hirtelen felém kapta, majd szégyenlősen kisétált a konyhába utánam.- Minden rendben a picivel?

-Egy kicsit szerintem megijedt a vihartól, de már minden rendben.- A csepp kis lényre néztem aki a pólója anyagába kapaszkodva simult Max mellkasához, majd a férfi egy puszit nyomott a feje tetejére.

-Két nap múlva új hónapba léptünk. Ma már nincs erőm, de holnap üljünk le és egyeztessünk előre a hónapról, hogy ki mikor tud vigyázni Bellára.- Kérdően figyel rám, de nem szól semmit, hagyja, hogy végig mondjam.- Kivettem egy lakást és elsejével írtuk meg a szerződést, tehát aznap költözöm.

-MI?- Látszott, ahogy az ádámcsutkája rándul egyet a hatalmas nyeléstől, ahogy a türkíz kék szeme besötétül és elönti a harag.-De... Molly, nem gondolod, hogy megkellett volna beszélnünk?

-Mit? Hogy vehetek-e ki új lakást?- Összehúzott szemekkel figyeltem rá, és egy kicsit kezdett felmenni bennem a pumpa.- Nem fogok engedélyt kérni.

-Nem azt... Bármit.. Ez lenne egy kapcsolat alapja, hogy kommunikálunk és beszélgetünk!

Talán még a levegő is belém szorult a mondata hallatán. Ez lenne egy kapcsolat alapja?

-Igen, kezdjük azzal, hogy nem törsz össze minden második nap, amikor épp olyan kedved van. Mondd, hányszor volt már, hogy valami nem tetszett és az miatt goromba voltál velem? Mit gondolsz, azt nem kellett volna normálisan megbeszélni? Menj a picsába, Max...

Nem volt szívem a keserves sírás után felébreszteni a rajta alvó babát, így kikerültem őket és a szoba felé vettem az irányt. A két hatalmas bőröndbe a legfontosabb dolgokat kezdtem el pakolni, majd miután kész lettem a fal mellé állítottam őket, és bezárkóztam a fürdőszobába.

Lemerült az elem. Úgy éreztem magam, mintha egy elem lennék, és nem tudnék újra feltöltődni, mert az én időm lejárt. Már nem vagyok képes tovább tűrni a kegyetlen szavakat, a fájdalmas tekinteteket, amiket tőle kapok, mellesleg ez Bellának sem tesz jót.

A habok között elmerülve néztem ki a fejemből, nem érdekelve, hogy rezeg a telefonom és megállás nélkül ír valaki. Nem akartam tudni senkiről, csak egy kicsit elakartam tűnni a világ elől. Éreztem, ahogy a meleg víztől a testem ellazul, a fájdalmas fejgörcseim egy kicsit meggyengülnek és már nem annyira kibírhatatlanok, ugyanakkor a sós könnyeimet is éreztem az arcomon, amik az utolsó alkalommal hullhattak Max miatt.

-Molly, beszéljünk.- A rekedt hang nem ér meglepetésként a kopogás után. Számítottam rá, hogy bepróbálkozik még, de ez nem az a fejezet, amikor újra átsiklunk a nehézségek felett és minden eddigi sérelmet meg nem történtté nyilvánítunk.- Sajnálom, oké? Sokszor fafejű vagyok és hirtelen de nem akartalak bántani. Azt pedig főleg nem, hogy itt hagyjatok mindketten.

Egy törölközőt tekerek magam köré és úgy állok az ajtó mögött, hallgatva a szavait.

-Molly! Válaszolj!- Láttam ahogy megmozdul a kilincs, de az ajtó nem nyílik mert belülről zárva van.-Kérlek...

-Miért nem akarod, hogy elmenjünk?- a szemeibe nézve tettem fel a kérdést.

-Én csak nem akarom, hogy Bella ne legyen itt.

-Bella sokat lesz veled, csak tíz percre van a lakás. -Megpróbáltam kikerülni, de elkapta a vizes karom és úgy húzott vissza magához.

-Nem szeretném, hogy elmenjetek! Jóvá teszek mindent ígérem, tényleg. Mit szeretnél? Bármit megteszek.- Érezhető volt, ahogy a hangja egyre gyengül és küszködik a kimondatlan szavakkal. De mint eddig, most sem mondott semmit. Hagyja, hogy minden menjen tovább, ahogy eddig, így erőt vége magamon én mondom ki a döntő szavaimat felé.

-Tartsd meg a két lépés távolságot tőlem! Életem legnagyobb hibája volt, hogy beléd szerettem és elhittem, hogy lehet köztünk valami, de már tudom, hogy te képtelen vagy ezekre a dolgokra.
-Tekintetem leemeltem a meglepődött arcáról, majd elsétáltam tőle vissza a szobámba.