Jókor Rossz Helyen [BTS - Jungkook]

XVI. fejezet

Jungkook

Csendben sétáltam Hana mellet és őt nézve egyre inkább az járt a fejembe amit Lulu mondott. Mégis mivel zsarolhatta meg őt Sihyuk? Lulu nem mondta el. Pedig ő tudja, de hiába faggattam, egy szót se szólt.

-Hahó! – csettintett előttem Hana.

-Igen? – tértem vissza kissé ijedten a valóságba.

-Sisak, motor, felszállás.

-Oh, oké, bocs. Elgondolkodtam.

-Tényleg? Ha nem mondod észre se veszem. Elvégre csak háromszor szóltam.

-Bocs, nem hallottam.

-Feltűnt. Ülj fel. – mutatott maga mögé.

-Neked nem kell sisak? – csatoltam be az enyémet.

-De igen kéne, viszont csak egy van. Rajtad. Szóval jó a szemüveg is. – bökött rá az említett tárgyra. – De fel ülsz még ma?

-Persze. – szálltam fel mögé, aztán megtorpantam. Túl közel volt. Ebbe eddig bele se gondoltam, de most itt ült előttem és alig egy milliméter választott el tőle. És basszus egy totál rövid szoknya volt rajta. Őt ez egyáltalán nem zavarja??? Nyeltem egyet és óvatosan bele kapaszkodtam a pulcsijába, de azért próbáltam tartani a távolságot.

-Ugye ez most valami vicc? – nézett rám, majd a kezemre cinikusan.

-Mármint? – jöttem kissé zavarba.

-Ugye nem két ujjal akarsz kapaszkodni?

-Nem, dehogy! Csak... – megköszörültem a torkom. Ő komolyan nem nőből van? – Akkor én most... át karollak...

-Igen. Erre várok.

-Igen, ja. Azonnal. – fontam dereka köré a karom és szerintem talpig levörösödtem. Még szerencse hogy rajtam volt a sisak, mert máskülönben elsüllyedtem volna szégyenemben.

-Indulunk. – mondta mire felbőgött a motor és szép lassan kigurultunk a garázsból. Ez eddig rendben is volt, csakhogy a főútra kiérve eltűnt ez a lassúság és szinte biztos vagyok benne, hogy nem a megengedett sebességgel közlekedtünk. Azon kaptam magam, hogy egyre jobban szorítom a derekát és már nem hogy távolság, de levegő se volt köztünk.

-Nem mehetnél lassabban? – kiabáltam, mire felém fordult.

-Mi?

-Légyszi az utat nézd!!! – estem kicsit kétségbe és még jobban belé kapaszkodtam. Aztán megállt a piros lámpánál.

-Ennyire azért nem kell félni. – nevetett fel.

-De igen! – lazítottam a szorításomon. – Úgy vezetsz, mint Yoongi hyung! Mint egy őrült. – felnevetett.

-Oké, lehet, hogy nem álltam meg minden pirosnál, de még a halál se jár erre, szóval élvezd kicsit... – taposott újra a gázba én pedig ismét belé kapaszkodtam, de mint akinek az élete múlt rajta. Aztán ahogy telt az idő, el kezdtem megszokni a tempót és élvezni kezdtem a gyorsaságot. Az ahogy elsuhant mellettem a világ és éreztem magam mellett a szelet... nem is tudom. Egy pillanatra elfelejtettem a problémákat és magát a világot is. Talán ilyen érzés lehet repülni is. Szabadságot ad.

Aztán hirtelen megálltunk.

Szétnéztem, és rá kellett jönnöm, hogy megérkeztünk. Nem akartam még be menni a házba. Bent csak az üres szoba és a kihaltság várt. Össze szorult a gyomrom, amikor eszembe jutott az a kongó üresség és a csend.