Jókor Rossz Helyen [BTS - Jungkook]

XL. fejezet

Hana

-Bocs, azt hiszem nem értettem jól, megismételnéd?

-Sejtettem, hogy nem fog tetszeni, de ebbe most még nekem sincs beleszólásom. – sóhajtott nagyot Hyunsun.

-Nem, azt hiszem te nem érted ezt... nem idézhettek be tanúnak! Ott a telefonom, felvettem mindent, bevallotta. Ott vannak a kamera felvételek is, rám nincs szükség.

-Csakhogy sajnos a mobilod teljesen tönkre ment, a technikusok nem tudtak megmenteni róla semmit.

-Akkor sem! Ott vannak a képek a falon, adatok, minden ott van... az egész szoba tele volt bizonyítékokkal!

-Valóban, de ezek a bizonyítékok nem elegendők, ahhoz hogy biztosan kijelenthessük, ő maga a zaklató.

-De minden más...

-Minden más arra lesz elég, hogy megvádoljuk személyi jogok megsértésével. Ennyi. Semmi több. Ha te nem teszel tanúvallomást, az ügyvédek szét fogják szedni a vádat.

-Ahogy engem is! Ha tanúvallomást teszek, engem is szét szednek! Az első dolguk az lesz, hogy hiteltelenítsenek! Tudom hogy megy ez. Nem, ez így nem jó.

-Sajnálom, de ez ellen még én se tudok mit tenni. Én mondtam, hogy maradj ki ebből, de te nem hallgattál rám.

-Ha kimaradtam volna, még most se kaptátok volna el! – kaptam fel a vizet. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam megőrizni a nyugalmam. – Hyunsun, én nem tanúskodhatok, ez... ez túl kockázatos.

-Pedig ez alól, most nem húzhatod ki magad. Tudom, hogy nem szereted a hivatalos ügyeket, de...

-Nem erről van szó!

-Akkor sem tudok segíteni. Ha nem tanúskodsz, nincs elég bizonyítékunk. – felállt és megindult az ajtó irányába. Az ajkamba haraptam. Muszáj lesz őt beavatnom, muszáj, hogy kihúzzon ebből, nem állíthatnak bíróság elé. Rá fognak jönni, hogy valami nem stimmel velem. – A nevem nem Oh Hana! – kiáltottam Hyunsun után, mielőtt még lenyomhatta volna a kilincset. Megállt, én pedig folytattam. – Az egész életem, egy mese, én nem létezem valójában. Nem csak a nevem nem igazi, de még csak nem is vagyok koreai. Valójában japán vagyok. Tokióban születtem, és ott is nőttem fel. A valódi nevem Yume és van egy öcsém, Yuki. Már meséltem róla. – nyeltem egyet. Az arcomat már teljesen elborította a könny. Kétségbe estem. – De ez nem derülhet ki! Érted? 12 évesen én meghaltam, megöltek. Megölettek. Engem, anyámat és az öcsémet! Ha rájönnek, hogy nem haltunk meg Yukival, le fognak vadászni... én nem lehetnék életben, érted? És ha csak rólam lenne szó... az nem is érdekelne, de ott van Yuki is. Gondolom kell rá! Csinálj valamit Hyunsun, könyörgöm! Biztos van valami más megoldás! – arcom a kezeimbe temettem. Féltem, most tényleg féltem. Attól is, hogy Hyunsun mit fog most tenni, elvégre rendőr... de attól jobban féltem, hogy Yuki veszélybe kerülhet. – Kérlek... – csuklott el a hangom.

-Talán tehetek valamit, de ne vegyél rá mérget. – szólalt meg végre hosszú hallgatás után, de mást nem mondott. Újra csend lett az irodába, és mikor sikerült annyira lenyugodnom, hogy felnézzek a tenyerem takarásából, Hyunsun már nem volt sehol.

Az irodában maradtam. Össze kellett szednem magam. Még ma meg kell jelenjek a sajtó előtt is, ami bár már egyáltalán nem nyugtalanít, de az újságírók olyanok, mint a keselyük. Erre bőven elég volt az a pár alkalom amikor összefutottam velük, hogy erre rá jöjjek. Nem láthatják rajtam, hogy valami nincs rendben. Ahogy a srácok sem. JK valszeg azonnal kiszúrná, hogy sírtam, ahogy a többiek is. Bíznom kell Hyunsunban.