Jókor Rossz Helyen [BTS - Jungkook]

XVIII. fejezet

Hana

-Nem jössz? – rántott be Taehyung a liftbe és ezzel vissza a valóságba is. Szétnéztem magam körül, de ő már nem volt sehol. Ekkor kitört belőlem az eddig magamba tartott oxigén és neki dőltem a tükörnek.

-Hé minden rendben? – fogta meg a vállam Taehyung.

-Nem, egyaltalán nem... a férfi... ő... az előbb... – hajoltam előre.

-A neve Yuta Yamada. Egy japán cég vezérigazgatója...

-Tudom, hogy ki ő... – kapaszkodtam meg a fiú vállában. – Tudom hogy ki ő... nagyon is jól tudom. De mit keres itt? – néztem rá Taehyungra.

-Ha jól tudom, valami szerződés miatt van itt. Sejin már szólt róla, de én se tudok olyan sokat. Azt hiszem Kookiet akarja, hogy az arca legyen egy kozmetikai termékének... ha jól tudom, egy parfümnek. – magyarázta, de nem tudtam rá figyelni. Mindig is óvatos voltam és életemben nem számítottam rá hogy így kell vele majd újra össze futnom. Vajon felismert? Tudja, hogy ki vagyok? Rájött? Ha igen, nekem végem. Jobb lenne most azonnal összepakolni és eltűnni. De mégis hova? A világ ismeri az arcom... ha el akar kapni, nem menekülhetek tőle. Végem van. Mindennek vége van.

-Hana! – csettintett előttem Taehyung.

-Igen? – egyenesedtem ki.

-Biztos minden rendben?

-Igen... csak megszédültem. Mit is mondtál?

-Hogy nem kedvelem a férfit... van benne valami sötét. – és milyen jól fején találta a szöget. – Nem akarom, hogy Kookie neki dolgozzon.

-Azt én se akarom... – meredtem rá a gombokra és vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó. Levegőre és egyedül létre volt szükségem. Már régen nem vert ennyire hevesen a szívem.

-Ezeket vissza vinnéd egyedül? – adtam oda Taehyungnak az italokat. – Elmegyek szétnézek, hogy van e kint valaki... – hazudtam. Valójában csak el akartam tűnni. Tudom, hogy nem szabadna, de muszáj elmennem.

-Persze, de ne menjek inkább veled? – ajánlotta fel, de én gyorsan elutasítottam és a lépcsők felé vettem az irányt. Nem akartam vele másodjára is össze futni. El akartam őt kerülni. Vajon felismert?

Végig ez az egy kérdés lebegett a szemem elől, de akármennyiszer is gondoltam végig, a válasz újra és újra nemleges volt.

Az évek alatt sokat változtam. Utoljára 10 évesen látott és ami a legfontosabb, hogy azt hiszi, halott vagyok. Mindenki halottnak hisz és nincs oka mást gondolnia.

Maximum, csak ismerősnek találhatott, de akkor meg mi van? Sok ember hasonlít a másikra, én meg még csak nem is vagyok olyan különleges kinézetű.

Ezenkívül, amíg életben voltam is alig találkoztam vele. Egyedül vacsoráknál, vagy a bálokon volt jelen és akkor se velem foglalkozott.

Megcsörrent a telefonom.

Nem vettem fel, csak a kijelzőt kezdtem bámulni. JK keresett. Az órára pillantottam. Már több, mint 3 óra eltelt, de nem érdekelt. A motoromnak támaszkodtam és csak figyeltem a folyót. Nem szabadott volna itt megállnom, de nem érdekelt.

Ebben a pillanatban semmi nem érdekelt.

Csak el akartam tűnni.

Újra megszólalt a telefonom. Megint JK keresett. Másodpercek teltek el, mire végre erőt vettem magamon és fogattam a hívást.

-Igen? – szóltam bele érdektelenül a telefonba.

-Végre, hogy felvetted! – Jungkook hangja megkönnyebbülten csengett. – Jól vagy?