Segíts kérlek

~26.~

Zack szemszöge

Nem is tudom mikor játszottam utoljára gitáron, azt meg végképp nem, hogy mikor énekeltem utoljára. Mindenesetre nagyon sokkal tartozom Denynek és a családjának. Miután eljátszottam a dalt egyből mondták hogy milyen gyönyörű hangom van meg ilyenek. Jól esett de úgy éreztem hogy csak "muszájból" mondják.

Nagyon félek a holnapi nap miatt. Alig aludtam valamit az éjjel mert folyamatosan felriadtam. Hulla fárad voltam, az elmélkedésemből azonban drága barátom ébresztője zökkentett ki. Én csak a plafont bámultam órák óta.

-hmmm jó reggelt- imádom a reggeli rekedtes hangját, de valahogy most ez sem tudott felvidítani. -baj van? Olyanok a szemeid mintha behúztak volna egyet.-

-ez kedves.. Jól vagyok csak nem aludtam túl sokat.- megdörzsöltem a szemeimet és Deny felé néztem.

-bocsi, nem rosszból mondtam.- lesütötte a szemeit amit egy kuncogással díjaztam.

-tudom, csak vicceltem.- próbáltam egy mosolyt erőltetni de akaratlanul is könnybe lábadt a szemem.

-Zacky mi a baj?- Aidan feltámaszkodott, az arcomra tette a kezét és mélyen a szemembe nézett. És ezen a ponton vesztettem el minden tartásomat ugyanis elengedtem egy kósza könnycseppet. Denyn láttam az aggodalmat.

-nem akarok suliba menni.- szorosan hozzábújtam és úgy engedtem szabadjára az egyre gyorsabban előtörő sós folyadékot, mely már a szerelmem pólóját áztatta. Ő csak a hátamat simogatta és nyugtatni próbált. Folyamatosan azt suttogta hogy nem lesz semmi baj, és hogy minden rendben lesz. Én csak a fejemet ráztam és ennyit suttogtam: félek

~.~

Ezután a nehézkes ébredés után nagynehezen összekaptam magam és elindultunk a suliba. Denyvel megbeszéltük hogy egyenlőre a suliba nem vallunk színt a kapcsolatunkat illetően. A kocsiban végig fogta a kezem, de amint megláttuk az iskola kapuját elengedtük egymást és úgy sétáltunk be mint két legjobb barát.

A kapun belépve már messziről kiszúrtuk a barátainkat a jól megszokott padoknál. Nathan amint meglátott elkezdett felénk rohanni, elénk ért és szinte a nyakamba ugrott. Fel is borultunk volna ha Aid nem áll mögém és tart meg minket.

-úr isten de vártam már hogy gyertek. Minden oké lesz. Gyertek csak!- ezzel a lendülettel fogott rá a csuklónkra és nem is engedett időt hogy valamit reagáljunk ugyanis elkezdett rángatni minket a srácok felé.

Mivel még mindig mankózok, ezért én nyilván lassabban értem oda, de Nate türelmes volt.

-sziasztok.- Dennel teljes összhangban köszöntünk a srácoknak akik ezt nevetve viszonozták.

Abban a pár percben amíg meg nem szólalt a jelző értelmetlenebbnél értelmetlenebb témákat hoztak fel a barátaim. Próbáltam elengedni magam de a szorongásom egyáltalán nem múlt el, ahogy telt az idő egyre jobban kezdett rám törni a pánik de még tartottam magam. A jelzőt meghallva a kint lévő diákok egy emberként nyomultak be az épületbe. Az első emeleten elváltam azoktól a személyektől akik biztonságot nyújtottak nekem. Bizonytalan léptekkel közeledtem az osztályom felé, már most nem bírom elviselni a rám irányuló folyamatos bámuló szempárokat. Bebicegtem az osztályba és a bent lévők egyszerre hallgattak el és néztek rám.