Segíts kérlek

~71.~

A mese végeztével Jace és Cora is elaludtak. Mindenki elkezdett készülődni lefekvéshez én pedig itt maradtam a nappaliba egyedül. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, hogy mindenki lelépett ugyanis én magamtól szó szerint nem tudok csinálni semmit. Kb. 2-3 percet várhattam amikor Aidan jött vissza.

-szia.- hátra pillantottam a hang forrásához, és elejtettem egy halvány, szomorkás mosolyt. -jól sejtettem, hogy mindenki lelépett és neked meg senki sem segít. Ha megengeded akkor segítek szívesen.-

-megköszönném- Aid rám mosolygott és először kiemelt a székből és felvitt a szobámba, majd óvatosan rátett az ágyra. 

-leszaladok, felhozom a széked 1 perc és itt vagyok- bólintottam és kiemeltem a nyakamból a vállrögzítő sínt. Óvatosan leszenvedtem magamról a pólót és eldőltem az ágyon. -oké itt is vagy.. ok.- Aidan fejét meglátva muszáj voltam elröhögni magamat. Gondolom nem számított rá, hogy póló nélkül leszek amire visszajön.

-tetszik a látvány?- kérdeztem egy kacsintás kíséretében. Pajzán mosolyra húztam a számat és amikor megláttam Aidan egyre vörösödő arcát beharaptam az alsó  ajkamat. Tisztában vagyok vele, hogy azalatt az idő alatt amíg nem látott sokkal izmosabb lettem. Evennek hála el tudtam magamat fogadni és végre tudom azt, hogy jól nézek ki. Ezt nagyon beképzelten fog hangzani de látva Aidant ahogy elnyílt ajkakkal bámul engem, eléggé jól esik az egómnak és sokkal magabiztosabb leszek tőle.

-öhm..- csak ennyit tudott kinyögni 1-2 perc folyamatos bámulás után. Én ezt persze csak egy kis nevetéssel díjaztam. Aidan köhintett és elpillantott random valahova a szobába. -tudok segíteni még valamiben?- nem pillantott rám, és én nagyon is élveztem a helyzetet. Tetszett, hogy ezeket a reakciókat én váltom ki a fiúból.

-ami azt illeti igen. Nem tudok egyedül átöltözni és egyedül sem tudok elmenni fürdeni szóval.- Aidan szemei tányér nagyságúra kerekedtek és egyből  rám kapta a fejét. -csak viccelek, abban majd segít más.- mondtam nevetve és nehezen ülésbe tornáztam magamat.

-segíthetek én is.. ha úgy van. Nem, bocsi, ez hülyeség volt. Kinek szóljak?- sokkal gyorsabban beszélt mint általában szokott, ezzel is azt bizonyítva mennyire zavarban van. Én jót szórakoztam rajta és úgy voltam vele, hogy még húzom egy kicsit az agyát.

-Látnál már ruha nélkül mi? Addig soha nem jutottunk el.- Megvillantottam a macsó mosolyomat, amire ha lehet akkor Aid még vörösebb lett.

-megváltoztál..- oké, erre nem számítottam. Lefagyott az arcomról a mosoly és értetlenül néztem a fiúra várva a folytatást, de nem folytatta úgyhogy kénytelen voltam én kérdezni.

-ezt hogy érted?-

-Hát úgy, hogy régebben nem voltál ilyen..-

-milyen?- kezdem egyre jobban nem érteni a dolgokat. Próbálok kiolvasni bármit a tekintetéből, de ezzel lehet hogy csak még jobban összezavarom magamat ugyanis nem sikerül.

-nem viselkedtél így. Nem voltak ilyen perverz megszólalásaid. Nem cigiztél és nem..-

-..nem voltam boldog?- Igy fejeztem be a mondatát.. Nem tudom, hogy ő ezt akarta e mondani, de valószínűleg nem. De ez az igazság. Most boldog és elégedett vagyok az életemmel. Aidan nem folytatta csak döbbenten meredt rám. -tudod.. lehet, hogy nem voltam ilyen régen. De végre megtaláltam önmagam. Nem függök senkitől, sokkal nyitottabb vagyok minden és mindenki felé. Az álmaimnak élek és nem hagyom, hogy bárki irányítson vagy befolyásoljon. Nyíltan merek beszélni.. nem félek senkitől mert megtanultam megvédeni magamat. Bár jobban megy ha mást kell megvédenem, mert leszarom azt, hogy velem mi lesz de senki ne merje bántani a családomat vagy a szeretteimet. Mert végre van. Itt vagyok 19 éves és megkaptam azt amire mindig is vágytam. Egy normális szerető családot.- A monológom alatt sok érzelem ült ki Aidan arcára. Döbbenet, egyet értés, sajnálat, düh, és aggodalom leginkább. Egy pár percig csendben voltunk, de én nem szakítottam meg a figyelmem Aidan felé, bár hiába mert ő nem emelte rám a tekintetét. Lassan megindult felém és leült mellém az ágyra. Én végig követtem minden mozzanatát, de ő a tekintetével továbbra sem nézett rám.