Segíts kérlek

~70.~

Az a pár nap amit még korházban töltöttem szörnyen unalmas és ha őszinte akarok lenni magamhoz akkor borzasztóan fájdalmas is volt. Szinte mindig volt velem valaki, de.. az mégsem olyan mintha otthon lennék.                                                                                                                                             Egy hét telt el azóta, hogy felébredtem a kómából. Ma visznek haza a korházból aminek nagyon örülök, de szomorú is vagyok egyben ugyanis Ryanék ma mennek haza.                                             Apa fekete Mercedese szép lassan begurul az udvarunkba. Egyedül jött el értem, mindenki más a házban vár vagy éppenséggel még bőven az álmok világát alussza. Apa kivette a csomagtaróból a kerekesszéket és átsegített bele. Nyugodjatok meg, nem bénultam le. Csak mivel a lábamat, a karomat illetve a mellkasomat is meg kellett műteni esélytelen, hogy mankózni tudjak. Arról nem is beszélve, hogy eltört nem is tudom hány bordám. Igaz, hogy az idő alatt már regenerálódott de még mindig fáj. Apa kedvesen rám mosolyog mielőtt elkezdene tolni a nagy épület felé, de bennem egy bizonyos érzés egyre jobban fojtogat. A mellkasomban feszítő érzés keletkezik ahogy egyre közelebb kerülök a ház belsejéhez. Miután az ajtó kinyílt, apa betolt a házba én pedig levegőt is elfelejtek venni. Körbenéztem, anya és a fiúk, (beleértve a 6-os srácokat is) éppen a reggelijüket majszolták. Amint észrevettek mindenki mosolyogva és vidáman fogadott. De én nem tudtam sem mosolyogni, sem rávenni a testemet, hogy legalább kinyögjek egy szót. Kétségbeesetten néztem körbe, és ahogy megláttam a konyha előtti padlót, bevillantak az emlékek. Az lehetséges, hogy emlékeztem arra amikor a fiúk beszéltek hozzám míg kómában voltam, de arra nem emlékeztem, hogy mi hogy történt. Azt tudtam, hogy segítettem anyának és a kicsiknek, de fogalmam sem volt arról hogy ki tette és hogyan, mit. Erről anya is és apa is mesélt, tőlük tudtam meg, hogy a vérszerinti apám akarta elvenni az életemet.

-Fiam minden rendben?- apa mellém guggolt, a kezét pedig finomat a hátamra helyezte. Kíváncsi és aggódó tekintettel fürkészte az arcomat, de én továbbra sem tudtam megszólalni. A tekintetem folyamatosan körbe körbe járt, mintha keresne valamit. A szemem hirtelen megakadt az egyik falon, ahol egy kis fekete pontot láttam.

-apa oda viszel?- gyengéden felmutattam az épp kezemmel a falhoz, apa pedig tette is amit kértem. Megállított a fallal szemben, én pedig a kis lyukat néztem, amiben benne volt egy lövedék. Hosszú percekig néztem a pontot.. -ez az ugye?- szinte suttogva tettem fel a kérdést, de mindenki hallhatta, ugyanis néma csendben volt mindenki.

-mire gondolsz kincsem?- anyától kaptam a kérdést de nem néztem felé. Szigorúan a falba fúródott lövedéket néztem.

-ez volt az a golyó ami keresztül ment rajtam igaz?- senki sem válaszolt. Szerintem levegőt venni sem mertek. Nem is vártam igazából, hogy válaszoljanak, de azért én csendben folytattam. -emlékszem.. ott álltam.- rámutattam a pontra, ahol megálltam apámmal szemben. -mindenem véres volt ahogy anyán próbáltam segíteni. Rick pedig ott állt.- most csak a tekintetemmel néztem a helyre.. lefolyt az első könnycsepp az arcomon.. -mindenért engem okolt. Meg sem kellett volna születnem.. Egy senkinek tartott. Azt mondta én vagyok a legnagyobb szégyene.- már nem könnyeztem. Ismét üresség fogott el ahogy arról az emberről beszéltem aki soha nem szeretett igazán. Üres tekintettel néztem a helyét, ahonnan belém eresztett egy golyót. -Mit is hittem amikor eljött hozzám bocsánatot kérni?- fájdalmasan felnevettem és még halkan hozzáfűztem. -sosem szeretett..-

-Zack..- kezdte volna apa de egyből közbeszóltam.

-apa idehoznád a táskámat? Ha jól emlékszem a nappaliban hagytam.- apa egyből elment egy sóhajtás után a kis fekete táskáért és az ölembe rakta. -kimehetek a levegőre?-