Segíts kérlek

~66.~

Amint megkaptuk a hívást azonnal rohantunk. A korházba beérve a hat fiút láttam meg a váróteremben totálisan kiakadva.

-mi a faszt csináltatok? MI TÖRTÉNT?-

-Mr. Cross nem tudjuk. Beszéltünk hozzá és egyszercsak a semmiből elkezdett rángatózni. Mintha fulladozott volna. Minket kizavartak, nem tudjuk, hogy mi történt.- mély, és hangos lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magamat, több-kevesebb kiserrel. A gyerekeket is hoztuk, ugyanis ilyenkor nem tudjuk kihez vinni őket. Leültünk a fiúkkal szemben és várakoztunk.

~.~
Pár órával ezelőtt
Aidan szemszöge

Ahogy egyre közelebb értünk a korházhoz, annál inkább féltem. 2 hete kómában van az a személy aki megváltoztatta az életem. Teljesen mindegy hogy mennyi idő telt el a buli óta. Én azóta is ugyan úgy szeretem mint előtte..

-Aidan? Aidan? Halóó??- ránéztem Nate-re és megráztam a fejem.

-Mi? Mi.. bocsi. Mit mondtatok?-

-Megjöttünk. Készen állsz?-

-hmm... egy kicsit sem.- mondtam, majd ezzel a lendülettel ki is szálltam a kocsiból és elindultam az épület felé.

...

-jó napot. Zack Holmes-hoz jöttünk.- A recepciós hölgy eligazított minket a kórteremig és bizonytalan léptekkel ugyan, de egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy ismét láthassuk a számunkra legfontosabb személyt ennyi idő után újra.

A kórteremhez érve megálltunk és először csak az ablakon néztünk be. Nekem itt volt végem. Amint megláttam azt a sok merevítőt és csövet rajta meg a szájába, abban a pillanatban lepett el az a mérhetetlen mennyiségű bánat, düh, csalódottság és hiány ami ez idő alatt felgyülemlett bennem. Magamat okoltam.. Ha legalább csak annyit mondtam volna neki akkor, hogy beszéljük meg most nem lennénk itt..

-Hé srácok? Menjetek be először ti. Én itt maradok Aidel és utánatok bemegyünk mi is.- Nathan leült mellém és átkarolt. A fiúk lassan becsoszogtak, én pedig meghallottam a beszédjüknek halk szavait, amikor elkezdtek beszélni az eszméletlen fiúhoz. -minden rendben lesz. Szedd össze magad egy kicsit, együtt megoldjuk.- lassan bólintottam, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Láttam ahogy a barátaim megfogják kicsiny kezeit amikre nekem kellett volna vigyáznom, de elbuktam.. -Aidan ugye tudod hogy nem a te hibád?- lassan Natere emeltem a tekintetem, aki az arckifejezésemet látva folytatni kezdte. -Én is magamat okoltam, de ez nem a mi hibánk. Az a mi hibánk, hogy cserben hagytuk őt, és ennyi ideig távol voltunk tőle. De ezt, a saját apja tette vele. Nem.. Mi.. vagyunk.. A.. Hibásak.. Oké?-

-Oké- válaszoltam a sírástól folytogató hangon.

...

A fiúk egy negyed órát lehettek bent nála, utánuk pedig mi mentünk be Nathannel. Én leültem a bal oldalára, míg Nate a jobbra. A könnyeim megállás nélkül hullottak le az arcomról. Tudom, hogy mondanom kéne valamit de nem megy.

-Aidan?-

-hmm?-

-Szeretnél kettesben lenni vele egy kicsit?-

-nem gond?-

-viccelsz? Most szerintem pont a te szavaidra van szüksége. Itt leszünk a folyosón okés?- bólintottam. Nate még Zack arcára simította a kezét és így szólt.

-Sajnáljuk, hogy eddig tartott de itt vagyunk kölyök. Mind a hatan itt vagyunk és várjuk, hogy felébredj. Meg tudod csinálni. Nagyon szeretünk, mindannyian. Nagyon erős vagy és tudnod kell, hogy nagyon büszkék vagyunk rád. Most pedig hallgasd meg a pasidat oké? Nagyon hiányzol neki és nagyon szeret téged. Ami pedig engem illet.. remélem, hogy visszakaphatom a kisöcsémet.- nyomott egy óvatos puszit a homlokára és elindult kifele.

-Nate?- visszafordult és kíváncsi tekintettel meredt a szemeimbe. -köszönöm- mindketten elmosolyodtunk, Nate pedig egy bólintás után elhagyta a szobát. Innentől kezdve csak Zackre fókuszáltam. A bal kezemmel simogattam az övét, a jobbal pedig a haját piszkáltam óvatosan. Mindeközben végig az arcát bámultam. A tekintetem egy idő után lassan levándorolt a mellkasára, ahol azt figyeltem ahogy emelkedik és süllyed a levegővételek által..

-szia Zacky. Én vagyok az, Aidan. Nem tudom, hogy hallasz e vagy, hogy egyáltalán akarod e hogy itt legyek. Bár gondolom a válaszod egyértelműen a nem.- fájdalmasan felnevettem, majd egy halvány mosollyal az arcomon ismét felnéztem a fiú arcára. -Szeretném ha tudnád, hogy nagyon bánom azt a napot. Te változtattad meg az életemet. Egy olyan kapcsolatban részesítettél amelyben még soha nem volt részem. Te mutattad meg nekem milyen is az igaz szerelem. De én ezt is elszúrtam, mint ahogy minden mást szoktam.. Amióta elváltak az útjaink még csak nem is bírtam más pasikra nézni. Folyamatosan te jártál az eszembe, egyszerűen nem tudtalak elfelejteni. Nem tudtam és nem is akartam kiszeretni belőled. Nagyon fáj, hogy ilyen állapotban látlak, de tudom, hogy ezt is ki fogod bírni. Nem ismerek nálad erősebb embert. És amint felébredsz, remélem, hogy újra belenézhetek azokba a gyönyörű kék szemekbe. Nem tudom, hogy valaha meg tudsz e nekem.. nekünk bocsátani, de a legboldogabb lennék, ha ez megtörténne. Tudom, hogy nem lesz egyszerű újra elnyernünk a bizalmadat, de biztosíthatlak róla, hogy ezért mindent meg fogunk tenni. Zack szükségünk van rád. Sokkal jobban mint hinnéd. Te vagy a csapat szíve, lelke. Muszáj küzdened.. nem adhatod fel. Még nem. Mi itt vagyunk, hogy mindenben segítsünk és támogassunk téged. Nagyon remélem, hogy adsz nekünk még egy esélyt. Biztosíthatlak róla, hogy nem fogod megbánni. Nagyon szeretlek Zack Holmes. Mindennél jobban..- Sírva borultam az ágyra, miközben az apró kezét szorongattam. Hallottam, ahogy besétálnak a fiúk, valamint, hogy valamelyikük mögém áll, majd a vállamra helyezi a kezét. Csendben voltunk. Senki sem szólt egy szót sem.. Hirtelen a semmiből a gépek pittyegni és sípolni kezdtek. Zack teste folyamatosan megrázkódott, a fejét is ide-oda forgatta. Elengedtem a kezét, amivel egyből a szájában lévő csőhöz nyúlt. De ezt már csak az ajtóból láttam, ugyanis a megérkező orvosok kizavartak minket.

~.~

Amikor Zacky családja megérkezett egyből bűntudatom lett. Biztos mondtam valami olyat amivel rosszabb lett az állapota..

Egy örökkévalóságnak tűnő 30 perc után megjelent az orvos.

-Zack Holmes?- mind jeleztük, hogy mi vagyunk azok akik rá várnak. Elsősorban a szüleihez beszélt, és hozzájuk is fordult. -Mr. Cross, a fia felébredt. Az állapota stabil. Próbál beszélni, de még nehézkesen megy neki. Alig várja magukat.- a doki elmosolyodott és elvezette a szülőket Zackhez. Mi is mentünk utánuk, de természetesen csak az ablakból néztük a történéseket.

Alex szemszöge

-szia Zacky. Hogy vagy?- amint megláttam újra azokat a gyönyörű kékeket újból csillogni, tudtam, minden renden lesz. -nagyon aggódtunk ám- nagyon óvatosan átöleltem és nyomtam egy puszit a homlokára.

-úgy örülök, hogy jól vagy kicsim. Megmentetted az életünket, emlékszel?- Zack gyengéden bólintott és halványan elmosolyodott.

-any.. anya. Hogy v..van a lábad?- életem nagyon nehezen mondta ki ezt a pár szót, de látszik, hogy akar beszélni és jobban van.

-jól. Jól vagyok kicsim. És ezt csak neked köszönhetem.-

-Ella.. Tris..tan. Ti jól vagytok?-

-igen, és nagyon aggódtunk ám érted. Minden nap itt voltunk és beszéltünk hozzád.- Zack elmosolyodott, majd olyat mondott amin mindenki meglepődött.

-tu.. tudom- érdeklődve néztünk a fiúra, de ő csak mosolygott. -apa?-

-mondjad kicsi.-

-hol.. hol vannak?-

-kik? Kiket keresel szívem?-

-Nat..Nathanék- elkerekedtek a szemeim. Honnan tudja, hogy itt vannak?

-Zack honnan tudod, hogy itt vannak?- kérdezte egyből Hannah

-Hallottam és.. és láttam is őket. Szeret..ném látni őket. Sza..szabad?-

-nézz jobbra kicsim- Caitlin gyengéden megsimította a fia karját, ő pedig gyengéden oldalra fordult, ahol a hat fiú nézte őt könnyezve.