Pokoli kísértés

•TIZENNYOLCADIK RÉSZ•

•Weston Miller•
Ahogy a szobám ajtaja becsukódik mögöttem neki támasztom a hátam, és azon gondolkodok mi a fenét csinálok. Elment az eszem. Felhívtam a szobámba. Itt vannak az osztálytársai, és egy másik tanár is, én mégis azt mondtam neki, hogy jöjjön a szobámba.

Be akarom fejezni azt amit elkezdtünk. Akármekkora őrültség, csak rá tudok gondolni és arra, hogy milyen kibaszottul akarom őt. Az elmúlt héten minden erőmmel azon voltam, hogy egy pillantást se vessek rá, ami persze nem sikerült teljesen, de sikerült távol tartanom magam tőle. Miért ilyen nehéz?

Most viszont képtelen vagyok rá.

Pár perc múlva egy halk kopogás zökkent ki a gondolataimból, mire a szívem egyből hevesebben kezd verni. Tudom, hogy ő az.

Kinyitom az ajtót, és lopva körülnézek mielőtt belép.

- Nincs itt senki. - nyugtat meg. - Miért akarta, hogy feljöjjek?

Várakozva néz rám, de én nem tudok válaszolni. Hogy tudnék gondolkodni amikor nem visel melltartót? Olyan nehéz lett volna felvenni egyet? Valószínűleg életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni, de mégsem érdekel.

- Mit gondol miért? - lépek közelebb hozzá, mire ő hátrál addig amíg a háta az ajtónak ütközik. Hm.

- Sejtem, de jobb lenne ha maga válaszolna.

- Ki kell mondanom? - támaszkodok meg mellette pont úgy ahogy legutóbb is tettem.

- Legyünk őszinték. - hagyja el halk sóhaj a száját. - Én is vonzónak találom magát Mr. Miller. De mindketten tudjuk, hogy elég kockázatos az amit most csinálunk.

- Tudom.

- Általában önző vagyok, és nem nagyon szoktam másokkal törődni, de.. tudom, hogy ez komoly dolog. És akár hiszi akár nem, nem akarom bajba keverni magát. - tudom, hogy nekem van nagyobb veszteni valóm, de amikor így néz rám nem érdekel. Meglepnek a szavai, mert őszintén nem ezt vártam tőle. De vonzónak talál.

- Nézze.. tudom, hogy nem kellene ezt csinálnunk. Tudom, hogy milyen kibaszott nagy bajba kerülhetek ezért, de nem érdekel.

- Akkor most mi lesz? - a szemei elsötétülnek, és pont olyan vágyakozva néz rám mint én rá.

- Szóval Matt, nem a pasija? - utalok vissza a buszon a barátaival folytatott beszélgetésükre. Hatalmas megkönnyebbülés volt azt hallani, hogy nincsenek együtt.

- Hallgatózott? - jelenik meg pimasz mosoly az arcán.

- Csak válaszoljon.

- Nem, nem a pasim. - hála isten. - Azt már tudjuk, hogy én nem járok senkivel. Na és magának van valakije? - most kellene kijózanodnom.

Talán el kellene mondanom, hogy a feleségem otthon vár. A feleségem aki gyereket akar. A feleségem akivel éppen haragban vagyunk. A feleségem akit szeretek. Be kellene vallanom, de ehelyett azt mondom..

- Nincs. - tuti a pokolra jutok.

- Mi legyen Mr. Miller? - kérdezi halkan suttogva.

- Menekülj. - hajolok a füléhez, kezeimmel pedig a derekába kapaszkodok. A bőréhez érni olyan mint az áramütés, felvillanyoz.

- És ha nem akarok? - markol bele a pólómba.

Nem akarok tovább gondolkodni. Őt akarom. Teljesen az ajtónak préselve őt tapadok a szájára, és kiéhezetten csókolom. Ujjaival a hajamba túr, és annyira közel férkőzik hozzám amennyire csak lehetséges, és úgy csókol vissza. Nincs benne semmi gyengédség, óvatosság, azonnal durván esünk egymásnak.