Pokoli kísértés

•HARMINCKETTEDIK RÉSZ•

•Weston Miller•
- Mond el mi a baj? - simogatja Laura a hátam, de ez jelenleg kurvára idegesít.

- Mondtam, hogy semmi. - húzódok el érintésétől. - Bocs, nincs jó kedvem.

- Sosincs jó kedved. - távolodik el tőlem fáradtan. - Kíváncsi vagyok mi az oka.

- Hagyjál most. - állok fel, és a konyha felé indulok.

- Mond, hogy nem vagy kíváncsi rám és magadra hagylak ha ezt akarod. - jön utánam dühösen.

- Laura ne idegesíts. - emelem fel egy kicsit a hangom. - Nyugalmat akarok. - sétálok el mellette, egyenesen a szobánkba, és úgy ahogy vagyok lefekszek.

Elegem van mindenből.

Szarul érzem magam amiért szemét voltam vele, de egyszerűen képtelen voltam elviselni a közelségét abban a pillanatban.

Kendra minden gondolatomat lefoglalja. Tényleg ez a vége? Nem akarom elhinni, hogy ennyi. Mielőtt igazán elkezdődhetett volna. De eszemben sincs annyiban hagyni. Laura ma dolgozik, úgyhogy Kendra hazajön velem, ha akar ha nem.

Vele van a következő, és egyben utolsó órám, és tudom, hogy neki is szóval nem lesz nehéz dolgom.

Szokás szerint Kendra az utolsó aki beér, én pedig igyekszem nem túl feltűnően bámulni őt. Más az arca, fáradt. Karikásak a szemei, látszik rajta, hogy nem aludt jól. Rossz őt ilyennek látni.

Komolyan gondoltam amit mondtam. Belezúgtam. Ez van. Ha nem érezne semmit akkor nem is mutatott volna különösebb reakciót, egyszerűen elküld. De tudom, hogy mélyen érintették a szavaim, és a szívem mélyen bízok benne, hogy ő is érez irántam valamit, csak fél beismerni.

A sorok között járva osztom ki a dolgozatokat, és próbálok szemkontaktust teremteni vele, de ő ezt nem engedi.

Egyértelmű, hogy a telefonjáról másol, amit nem hagyhatok szó nélkül, mert korábban is előfordult már ilyen és akkor is elvettem az illetőtől. Természetesen csak az óra végéig.

- Kendra. - állok meg mellette. - A telefont. - nyújtom felé a kezem. - Ne kelljen mégegyszer mondanom.

- Jól van, ezt is odaadom. - nyújtja felém a lapot, amire nem sok mindent írt.

- Ha valakit puskázáson kapok nem érdekel mennyit írt a lapra, egyest kap. - fordulok a többiek felé.

Visszaülök az asztalomhoz, és az órát figyelve várom a csengőt. Kész örökkévalóságnak tűnik ez a negyvenöt perc. Kendra egyszer sem pillant rám ami idegesít. Hogy tud ilyen közömbös lenni?

Ez a pár nap szörnyű volt nélküle. Sosem éreztem még magam ennyire nyomorultul. Megőrjít a hiánya, és a tudat, hogy valószínűleg minden idejét Mattel tölti. Hát nem látja, hogy velem kellene lennie? Minden gondolatom körülötte forog, de fogalmam sincs, hogy ő gondol-e rám.

Ez a pár nap ráébresztett, hogy csak ő érdekel. Szemét dolog ezt kijelenteni, de nem érdekel Laura sem. Szeretem őt, különleges nő, és minden jót megérdemel, és nagyon sajnálom, hogy én nem tudtam megadni neki amit érdemel. Pedig nagyon próbálkozik, de nem tudok most vele foglalkozni. Milyen érdekes. Ő mindent megtesz a figyelmemért, de engem nem érdekel. Én mindent megteszek a kék szemű lány figyelméért de őt nem érdekli. Talán megérdemlem, sőt biztos. De akkor is fáj.

Vele akarok lenni, és azt akarom, hogy ő is velem akarjon lenni. Azt akarom, hogy annyira őrülten vágyjon rám mint ahogy én rá. Egy percig sem akarok távol lenni tőle. Vele akarok élni, hogy mindig mellette lehessek.