Pokoli kísértés

•HARMINCHARMADIK RÉSZ•

•Kendra Hell•
Baszd meg. Baszd meg. Baszd meg.

Weston felesége.

- Wes.. - motyogja sírós hangon. Baszd meg.

Abban a pillanatban ahogy felfogjuk, hogy itt áll elhúzódunk egymástól, és sietve kapkodjuk magunkra a ruháinkat.

- Laura.. - kezdene bele Weston, de valószínűleg fogalma sincs mit mondjon.

- Tudtam. Tudtam, hogy van valakid. - rázza a fejét a könnyivel küszködve. - Lehetőséget adtam, hogy őszintén elmond, de te a szemembe hazudtál. Azt mondtad csak én vagyok és senki más. - dobja le a táskáját.

- Sajnálom. - motyogja halkan. - Sajnálom Laura, de..

- Te..? - azt hiszem csak most tudatosul benne, hogy ki vagyok. Bassza meg. - Te vagy Kendra. A.. plázában találkoztunk. Egy diákoddal Weston? - borul ki teljesen. - Elment az eszed? - én nem szólok semmit mert nem hiszem, hogy nekem kellene válaszolnom. Elbaszott egy helyzet.

- Laura..

- Tünés. - intézi nekem a szavait. - Tűnj el innen. - a szemem sarkából Westonra pillantok aki bocsánatkérően pislog rám, de bólintva jelzi, hogy menjek. Sietősen fogom meg a cuccaim és lépek ki az ajtón.

- Nagyon sajnálom.. - hallom még Wes hangját, de mielőtt befejezhetné egy pofon csattan az arcán.

- Rohadt szemétláda vagy Weston. Hogy tehetted ezt velem? - üvölti sírva. - Ha már nem szeretsz akkor miért nem mondtad el? Minek vettél feleségül? Mire volt jó ez a színjáték?

- Sajnálom Laura, nagyon sajnálom. Nincs semmi mentségem, de.. beleszerettem. - még így is, hogy nem nekem mondja ezeket a szavakat.. még így is görcsbe kényszeríti a gyomromat. Szeretlek. A szó amit még soha senkitől sem hallottam. - Minden okod megvan rá, hogy utálj, de szeretném ha tudnád, hogy sosem akartalak bántani. Ezt el kell hinned.

- Nem akartál bántani? Akkor sem akartál bántani amikor idehoztad a lakásunkba? - kiabálja. - Mióta tart? Mióta van viszonyod a diákoddal?

- Pár hónapja. - válaszol csendesen.

- Pár hónapja? Jézusom. Ezt nem hiszem el. Hogy tehetted ezt velem te szemét? - rossz érzés, hogy fájdalmat okoztunk egy nőnek aki semmiről sem tehet. Általában nem érdekelnek mások érzései, vagy fájdalmai, de most mégis mélyen érint. Szemétnek érzem magam. Igazából az is vagyok.

- Beleszerettem Laura. - ismétli újra. - Nem tehetek róla, de ez van. Szeretem őt.

- Szereted? Szerelmes vagy belé?

- Igen, szerelmes vagyok. - istenem. Felfoghatatlan számomra, hogy érezhet irántam így? Nem értem. Miért szeret engem?

- És én még gyereket akartam tőled. - folytatja tovább a dühöngést. - Szerettelek Weston, őrülten szerettelek és veled akartam leélni az életem. Ahogy megígértem az oltár előtt. Én komolyan gondoltam amikor azt mondtam, hogy örökké, de neked ez semmit nem jelent.

- Nagyon szerettelek téged Laura. Még most is szeretlek.. - mi? - de már nem vagyok beléd szerelmes. Csodálatos nő vagy, és minden jót megérdemelsz, és nagyon sajnálom, hogy én nem tudtam neked megadni. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy nem kellett volna hazudnom, el kellett volna mondanom már az elején. De már nem tehetem jóvá, csak elmondhatom, hogy mennyire sajnálom. Tudom, hogy nem ezt érdemelted volna.

- Így van. Nem ezt érdemeltem volna. Mindig jó feleséged voltam. Melletted álltam és támogattalak. Mindig számíthattál rám, de téged ez nem is érdekel. Mindent megtettem, hogy helyrehozzam a dolgokat, de te nem is figyeltél rám. Lefoglalt, hogy ezt a kis ribancot döntögesd. - az első gondolatom az lenne, hogy szívesen behúznék neki egyet, de tovább gondolva a dolgokat meg tudom érteni miért mondja ezt.