Pokoli kísértés

•HUSZONHATODIK RÉSZ•

•Weston Miller•
- Mi köti le ennyire a figyelmed? - ül le mellém Laura, és pedig azonnal lezárom a telefonom. Bízom benne, hogy nem vagyok túl gyanús. Nem láthatja meg a Kendrával folytatott beszélgetésemet.

- Nem tartozik rád. - vigyorodok el, így leplezve a zavaromat.

- Csak nem venni akarsz valamit nekem? - hála isten. Ez egy teljesen jó magyarázat.

- Ne foglalkozz ezzel. - nyomok egy puszit az arcára.

A bűntudat feltámad bennem, ha arra gondolok, hogy nem is olyan régen ezen a kanapén szexeltem azzal a lánnyal aki tejesen megbabonázott. Ezen a kanapén, ahol most a feleségemmel ülök.

- Nem várom, hogy drága ajándékokat vegyél nekem, ugye tudod? - bújik hozzám.

- Tudom. - hajtom a fejére az enyémet.

Olyan meghitt és nyugodt minden. Szinte tökéletes. Miért nem elég ez nekem? Miért vágyom olyanra amit nem kaphatok meg? Sokat gondolkodok, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek, de ötletem sincs, hogy fog alakulni. Titokban tarthatom, hogy viszonyom van egy diákommal? Mit fogok csinálni ha kiderül? A feleségem el fog hagyni, elvesztem a munkámat, és talán a szabadságomat is. De mégis.. ami a legjobban foglalkoztat. Elveszítem őt is.

- Olyan szótlan vagy mostanában. Mi a baj? - gyakran kérdezi ezt tőlem, de mindig ugyanazt a választ kapja.

- Nincs semmi baj. Csak fáradt vagyok. - kezdem simogatni a hátát.

- Mindig azt mondod fáradt vagy. Tudom, hogy van valami más is. Miért nem mondod el? Segíthetek. - biztosít a jelenlétéről. - Együtt megoldjuk.

- Tényleg nincs semmi baj. - ismétlem. - Csak néha sok a munka, és megfordult a fejemben, hogy mégsem volt annyira jó ötlet tanárnak állnom.

- Azt hittem szeretsz tanítani. - pillant fel rám.

- Igen, így is van. De nem gondoltam bele, hogy mennyi plusz dologgal jár ez. - ez legalább tényleg igaz.

- Ha nem szeretnéd ezt csinálni akkor mondj fel. Biztos vagyok benne, hogy könnyen találsz másik állást. - dobja fel az ötletet.

- Nem tudom. - hunyom le a szemem. Ha nem kezdek tanítani, sosem ismertem volna meg az én szőke ördögömet. És nem lenne ilyen bonyolult az élet. Tuti kiakadta azon, hogy az enyémnek neveztem.

- Gondold át, hogy mit akarsz. Mindenben támogatlak, tudod. És szeretném ha tudnád, hogy beszélhetsz velem róla. Bármit elmondhatsz, itt vagyok és segítek.

- Tudom, és köszönöm. - szorítom magamhoz egy pillanatra. - Indulnom kell. - nézek az órára. - Te, hogy dolgozol ma?

- Ma nem dolgozok. Ezért mire hazaérsz finom vacsora fog várni, és esetleg egy kis desszert. - kezdi simogatni a mellkasom.

- Jól hangzik. - erőltetek egy mosolyt magamra. - Lehet, hogy későn jövök. Ma értekezlet lesz. - persze ez nem igaz.

- Jól van. De siess haza. - ad egy finom csókot amit ugyan viszonzok, de gyorsan el is húzódok. - Adj még egy csókot. - hajol utánam.

- Adnék, de egy csók nem lenne elég. - suttogom a szájára. - És nem késhetek el.

Intek neki mielőtt kilépnék az ajtón, és igyekszem elfojtani magamban a kínzó bűntudatot. Laura csodálatos nő, én pedig nem vagyok méltó hozzá.

Lassan telik az idő, az első órám a legrosszabb. Egész végig feleltetek és nehezemre esik koncentrálni, főleg akkor mikor egyik hülyébb választ követi a másik. Jó pár egyest kiosztottam, és közlöm velük, hogy következő órán azokon a sor, akik ma nem ültek le elém.