Pokoli kísértés

•HARMINCHETEDIK RÉSZ•

•Kendra Hell•
Olyan furcsa, de mégis nyugodt ez a pillanat. Weston jelenléte biztonságot ad. Megért engem. Igazán megért. És többet akar tudni rólam.

- Elhoztad a cuccaidat? - esik a tekintetem a táskájára.

- Uhum.

- Hogy ment? - húzódok el tőle, hogy a szemébe nézhessek.

- Laura azt kérte költözzek vissza, és.. próbáljuk újra. - micsoda? Ha képes lenne elnézni neki, hogy megcsalta akkor tényleg szeretheti.

- És? Te mit mondtál? - nagyon próbálkozok, hogy ne hallja ki a hangomból a kétségbeesést. Miért kényszeríti görcsbe a nyomrom a gondolat, hogy visszamegy a feleségéhez?

- Azt, hogy nem. - hála isten.

- És ő ezt elfogadta? - kérdezősködök tovább.

- Nem igazán, nagyon kiborult. - tudom, hogy bűntudata van a történtek miatt, amit meg tudok érteni. Én is elég szarul érzem magam, akkor ő meg főleg.

- Tényleg szeret téged, ha hajlandó lenne megbocsátani. - szalad ki a számon mielőtt átgondolhatnám.

Én erre nem lennék képes. Ha lenne egy férjem, ami ugye sosem lesz, és rájönnék, hogy megcsal eszembe se jutna azt kérni, hogy próbáljuk újra. Mindegy mennyire szeretném, nem alázkodnék meg Weston előtt sem. De Laura megtette. És ez az amit tőlem sosem fog megkapni.

- De én már nem őt szeretem. - mondja egyenesen a szemembe, hogy meggyőzzön róla, igazak a szavai. - És ezt neki is megmondtam.

- Átgondoltad ezt Wes? - talán hülyeség, hogy pont én hozom ezt fel, de azt hiszem beszélhetek vele őszintén. - Mármint.. ő a feleséged.

- Már nem sokáig.

- Tényleg ezt akarod? Hajlandó lenne neked megbocsátani, és újra kezdeni veled. Házasok vagytok, megvan a közös életetek. - most rá akarom beszélni, hogy menjen vissza hozzá? Nem akarom, hogy visszamenjen hozzá. De tudom, hogy neki ez lenne a legjobb. Tőlem sosem kapna ennyi törődést, és.. szeretetet.

- Már nem ezt az életet akarom Kendra. Nem érdekel Laura. Csak te számítasz senki más. - annyira komolyan csengenek a szavai, hogy egy pillanatra kezdem elhinni, hogy tényleg én vagyok az akire vágyik.

- Most talán így gondolod. De később..

- Később sem fogom másképp gondolni. - szakít félbe. - Figyelj rám Kendra oké? Nem akartam beléd szeretni. - persze, hogy nem akart. - Nem akartam érezni irántad. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magam tőled, de nem ment. Valahogy mindig összefutottunk. A kocsmában, vagy kint a cigizőnél, a szállodában is. A táncnál is hozzád osztottak be. És minden alkalommal amikor együtt voltunk úgy éreztem nem bírom elviselni ha nem lehetsz az enyém. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak egyszerű vonzalom és majd elmúlik, de akkor is tudtam, hogy hazugság. Megőrülök érted attól a pillanattól kezdve, hogy késve értél be az órámra. Felforgattad az életem, de nem bánom mert még sosem éreztem ilyet. Semmit sem csinálnék másképp, mert akkor nem ülnénk most itt, így. Ezt semmire sem cserélném. - sosem hatódtam még meg így. Ezt is csak ő tudja elérni nálam.

- Olyan nehéz megszólalni amikor ilyeneket mondasz. - hunyom le a szemem, hogy elrejtsem a folyni készülő könnyeimet. Nem fogok sírni. - Az az igazság, hogy fogalmam sincs mit látsz bennem. Hiszen én.. teljesen elcseszett vagyok.

- Én tudom és ez a lényeg. - simítja az arcomra a kezét. - Nem vagy elcseszett Kendra. Az, hogy a szüleid milyenek az nem határoz meg téged. Te más vagy mint ők, és sajnálhatják, hogy nem hasonlítanak rád jobban. A tény, hogy mindennek ellenére bementél hozzájuk a kórházba arról árulkodik, hogy sokkal több jóság és törődés van benned mint azt el tudod képzelni. Te talán nem látod ezeket a jó tulajdonságokat, de mások számára egyértelmű. Számomra egyértelmű.