Pokoli kísértés

•HUSZONHETEDIK RÉSZ•

•Kendra Hell•
- Tényleg elköltözöl? - kérdezi Dan hitetlenkedve, de mégis nagyon boldogan.

- Ezek szerint.

- Szuper. Nagyon örülök. - lelkendezik vidáman. Még, hogy nem buzi.

A ruháimon kívül nem viszek sok mindent. Csak a legfontosabb cuccokat. Nem akarok semmi olyat ami erre a házra emlékeztet.

Egy részem nagyon boldog, hogy maga mögött hagyhatja ezt a házat, és minden rossz emléket. Örülök, hogy végre új életet kezdhetek, ami csak jobb lehet mint ez. A másik részem viszont.. szomorú. Utálom ezt az érzést. Nem akarok szomorú lenni. De a lelkem mélyén, a leges legmélyén, mégis csak fáj, hogy a családomat nem is érdekli, hogy elmegyek.

- Nálam nem jobban. - vigyorodok el.

- Ne tartsd fel Daniel. - lép be anya is. - Had pakoljon. Minél előbb végez annál előbb elmegy.

- Bocsánat. - hajtja le a fejét.

- De előtte beszédem van vele. - pillant rám hidegen. - Hagyj magunkra. - utasítja.

- Nyögd ki gyorsan.

- Vége a keserves napoknak. - kezd bele a beszédbe. Pont erre számítottam. - Szeretném ha tudnál valamit. - lép egy kicsit közelebb. - Itt többé nem látunk szívesen. - nem fog megtörni. - Nem tudom hova költözöl és nem is érdekel, de ez az ajtó zárva lesz.

- Inkább mennék a híd alá, mint, hogy ide visszajöjjek. És ha már tisztázzuk a helyzetet, az én ajtóm is mindig zárva lesz. Onnantól, hogy kiteszem a lábam innen emlékezni sem akarok arra, hogy ti vagytok a szüleim. - bárcsak tényleg elfelejthetném.

- Látod? Pontosan ezért nem fogsz hiányozni. Azt hiszed, hogy felnőtt nő vagy, pedig nem vagy más mint egy felelőtlen éretlen, buta kis ribanc. Mert mindig is ilyen voltál. Nem tudod értékelni mindazt amit érted tettünk, amit feladtunk érted. - emeli fel a hangját. - Sosem tartoztál a családhoz. - az évek során megszoktam, hogy keménynek kell lennem. Nem tud meghatni semmi. Legalábbis igyekszem ezt elhitetni magammal. Kemény csaj vagyok, akit senki sem törhet meg. Nem engedem.

- Esélyt sem adtatok rá. - rázom meg a fejem. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy beszélgetünk, ezért nyugodtan őszinte lehetek. - Fogalmam sincs mit tettem amiért ennyire utáltok. Régebben nagyon fájt, de most már leszarom. Mert nem számítanak a miértek. De sosem fogom elfelejteni milyen érzés volt rájönni, hogy a szüleim nem szeretnek. Milyen érzés volt végignézni, hogy Dan mindent megkap. Hogy mindenki mást mosolyogva vártak a szülei az iskola kapuban, én meg minden nap egyedül, lehajtott fejjel sétáltam haza. Milyen érzés volt, hogy a bátyám szülinapját mindig megünneplitek, az enyémről pedig tudomást sem vesztek. Milyen érzés volt azt hallgatni, hogy jobb lett volna ha meg sem születek? Hogy tönkretettem az életeteket? Nem kértem, hogy megszülj. - tudom, hogy a hangom tele van fájdalommal, de nem érdekel. - Mit gondolsz miért vagyok ilyen? Miattatok baszd meg. - szorítom össze a szemem egy pillanatra. - De mégsem bánom. - keményítem meg a vonásaimat. - Mert mindez erősebbé tett. Megmutatta, hogy bármit el tudok viselni, és megtanított arra, hogy csak magamra számíthatok. Mert egyedül bármire képes vagyok. Szóval.. teljesen egyet értek. Vége a keserves napoknak.

- Volt hol laknod, és volt mit enned. - válaszol teljesen érzelemmentesen. - Mindezt megadtuk neked, mert ez volt a kötelességünk. - jön még közelebb. - De nem vagyok köteles szeretni téged.

- Nem vagy köteles. - bólintok rá, és elnevetem magam.

- Mit találsz ennyire viccesnek?

- Azon nevetek.., hogy milyen ostoba karót nyelt picsa vagy. - a keze ebben a pillanatban lendül az arcom felé, de mindenféle nehézség nélkül kapom el a csuklóját. - Jól figyelj rám mert csak egyszer fogom elmondani. - rántom közelebb magamhoz. - Már nem vagyok gyerek, és nem viselem el többé, hogy megüss világos?