Pokoli kísértés

•TIZENÖTÖDIK RÉSZ•

•Kendra Hell•
- Ez a ruha nagyon kihívó. - támaszkodik neki anya a szobám ajtajának.

- Nem kérdeztem a véleményed. - válaszolok unottan.

- Mire jó ez?

- Mi mire jó?

- Az, hogy így öltözködsz, az, hogy így viselkedsz. - érdeklődik meglepően nyugodtan.

- Hihetetlen vagy tudod? - nevetem el magam. - Ez csak egy ruha baszki. Amit a bálra vettem. Minden kibaszott apró dologba képes vagy belekötni, és még megkérdezed miért viselkedek így?

- Ne káromkodj. Csak azt mondtam, hogy nagyon kihívó ez a ruha. Miért kell mindig mutogatnod magad? - húzza el a száját.

- Miért ne tenném? Ha ilyen tested lenne, te sem takargatnád. - vigyorgok büszkén, miközben végigpillantok magamon.

- Én már szültem két gyereket ha nem tudnád.

- Csak tudnám minek. - húzom el a szám, majd visszafordulok a tükör felé. Szerintem dögös vagyok.

- Nem lehet veled beszélni. - rázza meg a fejét.

- Akkor minek próbálkozol?

- Hogy gondoltad, hogy ellenem szavazol? - vált hirtelen témát, és először nem is értem, hogy mire gondol.

- Miről beszélsz?

- Az osztálykirándulás. - baszd meg, nem hiszem el, hogy még mindig nem tette túl magát rajta.

- Most őszintén, mire számítottál? Amúgy is utálod az egészet, akkor minek izgatod magad rajta?

- Szinte mindig én és Logan kísértük az osztályokat, és senkinek sem volt velünk problémája. - erre elnevetem magam.

- Ezt nem gondolhatod komolyan. - rázom a fejem vigyorogva. - Az, hogy eddig még senki sem volt olyan bátor, hogy kimondja a nyilvánvalót, az nem jelenti, hogy..

- A nyilvánvalót?

- Mindenki utál titeket. - mondom ki az igazat. - És ne csinálj úgy mintha meglepődnél ezen.

- Ezt csak dacból mondod. - hitetlenkedik.

- Ha ettől jobban érzed magad. - hagyom rá, mert tudom, hogy ez idegesíti.

- Tudom mit művelsz. - sziszegi halkan. - Nem utálnak minket.

- Dehogyisnem. Mindenki utál titeket. Dan az egyetlen kivétel. - de ő nem számít.

- Dan? Na és te? - összehúzott szemmel fordulok felé.

- Mi van velem? - kérdezek rá, mert azt akarom, hogy feltegye a kérdést.

- Te is utálsz minket?

- Nálam jobban.. - lépek közelebb hozzá. - senki sem utál titeket. Most pedig hagyj készülni.

- Nem beszélgetsz így velem. - találja meg újra a hangját. - Az anyád vagyok, és elvárom, hogy tisztelj.

- Sosem adtál rá okot, hogy tiszteljelek. Arra viszont bőven, hogy utáljalak. - a fájdalmas emlékek megjelennek előttem, de minden erőmmel azon vagyok, hogy elhessegessem őket. - Kibaszottul utállak titeket, mert kurva szar szülők vagytok.

A keze hirtelen lendül az arcom felé, de ahelyett, hogy elhajolnék hagyom, hogy megüssön.

- Meg se éreztem. - nézek hidegen a szemébe. Annyi pofont kaptam már tőlük, hogy ez semmi.

- Amíg az én házamban laksz..

- Nem fogok már sokáig itt lakni. - vágok a szavába. Már nézegettem lakásokat, de egyre inkább nem érdekel hova fogok költözni, csak elmehessek innen.