You make me feel like I'm alive again

Part 51

Szingapúri nagydíj:
-Apa! Ez nem igazság- rontottam be a kialakított irodájába a szabadedzések után.
-Ugyan mi?- kérdezte.
-Nem rakhatod ki Danielt!- fontam keresztbe magam előtt a karjaimat.
-Checo helyére sem lesz jó, és úgy érzem Yuki mellé sem- vont vállat- Ilyen ez a szakma- mondta és már merült is volna bele a telefonjába.
-Checot is ki akarod rakni??- háborodtam fel még jobban- A kocsitok szar! Nem a pilótáid- fújtattam.
-Daniel futam után mehet a Perth-i farmjára, Checo pedig szezon végén repül- mondta- Még valami?- kérdezte.
-Ha ezt most megteszed- néztem rá dühösen- Nem állok veled szóba, esküszöm- mondtam a lehető legkomolyabban.
-Ugyan már- nézett rám lesajnálóan- A két srác megy. Vita lezárva- intett az ajtó felé.
Szó nélkül sarkon fordultam és kiviharzottam az irodából, az ajtót pedig magam után becsaptam.
-Lynett Evelyn Horner!- ez volt az utolsó, amit hallottam. Apa csak akkor szólít a teljes nevemen, ha nagyon dühös rám. De most én voltam megharagudva.

Visszamentem a hotelba és dühösen feküdtem be az ágyamba. Mikor lesz minden jó újra? Olyan mélyponton vagyok, amiből jelenleg úgy érzem nincs esélyem felállni. Utálom. Hiányzik Lando. Hiányzik, hogy szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb randikra mentünk együtt.

*Visszaemlékezés*
-Pontosan melyik volt az a pont, amikor eldöntöttük, hogy idejövünk?- néztem Landora a nevetésemet visszatartva.
-Őszintén? Fogalmam sincs- nevette el magát, miközben megigazította rajtam a kötényemet, ugyanis egy főző-sütő tanfolyamon vettünk részt.
-Ma sushit fogunk készíteni- csapta össze a hivatásos szakács a kezeit előttünk, mire én azonnal elkezdtem röhögni.
-Te mire foglaltál?- kérdeztem továbbra is nevetve.
-Biztos nem erre- súgta oda nekem, hiszen Lando köztudottan utálja a sushit- Elnézést! Én nem akarom ezt- szólt a hölgynek, aki értetlenül nézett ránk.
-Dehát tudta, hogy ezt készítjük el- értetlenkedett, tök jogosan.
-Mindegy, megcsináljuk- legyintettem- Nem kell halasnak lenni- nyugtattam Landot, aki elszörnyedve nézte a hozzá valókat.

-Lyn!! Ez szétesik- csapott a pultunkra Lando, a lendülettől, pedig felborult a szójaszósz és szépen elkezdett végig folyni a munka felületen.
-Nem baj. Tekerd tovább- mondtam rázkódó vállal, mivel nekem sem sikerült összetekerni a sushikat.
Végül valahogy lettek értékelhető tekercseink, szóval felvagdostuk őket és úgy döntöttünk megkóstoljuk.
-Najó! Adj egyet- nyújtotta Lando a kezét, én pedig adtam neki egy uborkásat- Nhem ish ohan szah- mondta teli szájjal.
-Vállalható- bólintottam én is.
-Wasabis az arcod- törölte le az arcomat, mire kérdőn néztem rá.
-Nem is ettem wasabit- néztem a bontatlan tubusra.
-Hát én sem. Inkább menjünk- fogta meg a kezemet, az ujjainkat összekulcsolta én pedig magamhoz ragadtam a kész ételt.

Október 12.
-Gyere!- kiabáltam, mivel valaki kopogott a lakásom ajtaján.
-Lyn! Nem vagy kész?- jelent meg Carlos a nappalimban- Indulnunk kéne Daniel búcsú bulijára- ült le velem szemben a fotelbe.
-Nem akarok- sóhajtottam- Imádom Danielt, meg fogja érteni- mondtam kedvtelenül.
-Most kell megmutatnod, hogy erős vagy- mondta halkabban Carlos- Tudom, hogy az zavar, hogy Lando is jön. De ott lesz minden pilóta- mondta- Nyilván ő is jön, Dan a barátja- ült át mellém a kanapéra- Gyere- húzott fel.
-Utálom az életemet- nyöszörögtem.
-Dehogy utálod- intett le- Csak egy kis buli kell neked- próbált vigasztalni, mire kérdőn néztem rá- Ital nélkül is lehet bulizni. Sőt! Szolidaritásból én sem iszom- mosolygott rám.
-Jó- egyeztem bele.

Nagyjából egy óra múlva el tudtunk indulni a helyszínre, ami egy hatalmas hajó volt. Hála az égnek a média teljesen távol volt tartva az eseménytől, így nem volt gond, hogy látszik a hasam, ami bár nem volt nagy, de terhességnek el volt adható.
-Sziasztok!- jött oda hozzánk azonnal Daniel- Köszi, hogy eljöttetek a bulimra- vigyorgott megállás nélkül.
-Szia- vontam szoros ölelésbe- Úgy sajnálom Danny- suttogtam- Nem is állok apával szóba- mondtam kissé dühösen.
-Ugyan- legyintett- Azt nézte mi a jó a csapatának- vont vállat- Emiatt ne haragudj rá- simította meg a hátamat, majd ellépve mellettem Carlost is üdvözölte. Beljebb mentem a hajón, hogy megkeressem a többieket. A társaságunk tagjai, kiegészülve a maradék pilótákkal, a bár pultnál sorakoztak és a fele màr nem volt szomjas.
-Lyniii!- kiabálta felém Charles- Nagyon csinos vagy- lépett hozzám.
-Látom te már ittál- mosolyogtam rá.
-Hogy van a kedvenc kisbabám- guggolt le elém és a hasamhoz kezdett beszélni.
-Charles- próbáltam meg felhúzni a földről, de már mindegy volt, mert minden szempár ránk szegeződött- Hát köszönöm, hogy nyilvánossá tetted a terhességemet a paddockban- nevettem el magam, de igazából nem foglalkoztam vele, hiszen nem sokára úgyis kiderült volna.

Végig a bárpult mellett ültem és percenként akartam hazaindulni.

*Max szemszöge*
Lynett depresszióba esett. Megint. Hiába próbálja azt bemesélni mindenkinek, hogy jól van. Az egyetlen aki a lelket tartja benne, az a kisbabája. Csak hiányzik az apa figura az életéből. Nem is tudom hányszor volt eddig nőgyógyásznál, de csak kétszer kísérte el valaki, amúgy egyedül ment. Nem volt mellette a barátja, Lando, akinek ott kellett volna lennie, hogy a közös gyerekük ultrahangját megnézze. Lyn az idegösszeomlás szélén lavírozik, de ha összeroppan félő, hogy a baba életébe kerül. Most is csak ül a bárpult mellett, üveges tekintettel és folyton az óráját bámulja, hogy vajon mikor lépethet le.
-Szerinted jól van?- intettem Lynett irányába, Esteban pedig felé fordult.
-Nem, nincs jól- állapította meg- Szívem szerint haza vinném- sóhajtott szomorúan.

*Lyn szemszöge*
A bambulásból az zökkentett ki, hogy Lando lépett a pult mellé és kikért egy italt. Úgy döntöttem most van itt az ideje, hogy stílusosan lelépjek. Gyorsan felpattantam a székemből, hogy Daniel keresésére induljak, de amint felálltam belenyilallt a fájdalom a hasamba.
-Te jó ég- kaptam a hasamhoz fájdalmamban- Jézusom- szörnyülködtem.
-Jól vagy?- lépett mellém legnagyobb meglepetésemre a McLaren pilóta.
-Dehogy vagyok- néztem rá dühösen.
-Segítek- mondta komolyan- mi fáj?- kérdezte és mintha az arcán aggodalmat véltem volna felfedezni.
-Engedj el- próbáltam lerázni magamról a karját- Ezt is megoldom egyedül, ahogy minden mást- fröcsögtem.
-Lyn! Elég- szólt rám idegesen- Hadd segítsek. Az én gyerekemet hordod a szíved alatt- nézett a szemembe.
-Mi van mostmár a tied?- kérdeztem flegmán- Hagyj engem békén- léptem el tőle és elindultam hatalmas fájdalmak közepette Max felé. Lando viszont nem adta fel és futó lépésben sietett utánam.
-Bemegyünk a kórházba- mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
-Lando elég. Nem kell a segítséged- kötöttem az ebet a karóhoz- Max- kiabáltam el magamat, mire a legjobb barátom rám kapta a fejét és azonnal odaszaladt hozzám.
-Mi a baj?- kérdezte felváltva kapkodva a fejét kettőnk között.
-Fáj- szakadt fel belőlem a zokogás.

Sziasztok!! Itt is van az újabb rész! Köszönöm szépen a sok olvasót és kommentet!!!!🤍🤍🎀
Hihetetlenek vagytok és nagyon hálás vagyok🫶🏻🫶🏻🫶🏻🫶🏻
Remélem ez is tetszik❤️