Pofon a múltból

XV. fejezet

A szilveszteri skypolás után elhatároztam, hogy a fiúkkal való érintkezést a minimálisra csökkentem. Épp annyira, hogy ne tűnjön fel nekik a távolságtartás. Eleinte egészen jól ment, de a hónap közepére már egyre nehezebb volt nem felemelni a telefont és elmesélni nekik, mi történt velem. Ilyenkor inkább leültem a laptop elé és koncertfelvételeket vagy interjúkat néztem. Amíg fülhallgatóztam nem volt semmi gond, de amint anélkül hallgattam őket, a hasamban elindult a boxedzés. A picik annyira be tudtak pörögni, ha hallották a nagybácsijaik hangját, hogy egyszer kétszer kénytelen voltam elmenni zuhanyozni, hogy megnyugodjanak. Akkor jöttem rá erre a fürdős dologra, amikor január elején egyszer az esti zuhanyzáskor mostam hajat és sokáig álltam a forró víz alatt. A végére már semmiféle mozgás nem volt, szerintem bealudtak. És ezt a módszert előszeretettel alkalmazom, ha nagyon bepörögnek.

Január 17-én voltam a következő ultrahangon. Az ötödik hónap körül járhattam és már szépen látszott, hogy nem csak egy baba anyukája leszek nemsokára. Izgultam, mert a dokim azt mondta, egyre nagyobb az esélye, hogy meg tudja majd mondani a picik nemét. Úgy döntöttem, hogy egyedül megyek, mert szerettem volna, ha anyának és Leilának meglepetés lesz. Legalábbis egy rövid ideig nem tudják meg. 

A vizsgálat most is elképesztett, mert hallhattam az édeseim szívhangját. Olyan volt, mintha a szél súgását kétszeresen hallottam volna, vagy visszhangozva. Potyogtak a könnyeim, míg a doki a babákat nézte és mérte. Azt mondta minden rendben van velük, de az egyik kicsit kisebb, mint kellene ennyi idősen. Vagy a másik nagyobb, mint szükséges lenne. Nekem teljesen mindegy volt a dolog, hisz mindketten egészségesek és csak ez számított.

Annyira nem bírtam magammal és a picik is bepörögtek, hogy írtam egy sms-t Liamnek, hogy estére ne tervezzenek programot. Nem válaszolt rögtön, de tudtam, hogy nagyon elfoglaltak a turnéval.

Este izgatottan ültem a gépem előtt és vártam a fiúk hívását, de.... nem hívtak. Hajnali egykor adtam fel. Kikapcsoltam a gépet, és elaludtam. Nem tudom, miért nem szóltak, hogy nem érnek rá, de kicsit rosszul esett.

Másnap reggel a telefonom észveszejtően hangos csörgésére ébredtem.

- Igen? - nyöszörögtem bele álmosan. Az óra is még csak háromnegyed nyolcat mutatott.

- Végre! Szia Lil, Harry vagyok. Felkeltettelek?

- Ja.

- Bocsi, nem akartam. Csak el akartuk mondani, hogy későn vettük észre az sms-t és ezért nem kerestünk. Nagyon sajnáljuk!

- Nem kell a rizsa Styles! Biztos volt jobb dolgotok is, és arra én most nagyon nem vagyok kíváncsi! - csattantam fel. Lehet hogy nem kellett volna, de sajnos utat tört magának a kialvatlan terhes hárpia:  -Későn vettétek észre? Na ne szórakozz velem! Ismerlek titeket, mint a tenyerem, tudom, hogy minden egyes szabad percetekben a a nyamvadt telefonjaitokon lógtok! Biztos elkeveredett az én üzenetem a sok másik között, ugye? És miért is te magyarázkodsz? Semmi közöm hozzád, neked meg az üzenethez.

- Ez nem igaz Lil! És azért én magyarázkodom, mert engem vettél fel. Akarom mondani az én hívásomat. Liam már 7 óra óta próbálkozik és teljesen lelki beteg. Úgy gondoltuk, megpróbáljuk mi is, hátha. És tessék, sikerült, felvetted.

- Mondhatom, nagyon örülök neki. - sikerült kicsit bunkóra a dolog. - És most, ha minden lényegeset megosztottál velem, akkor visszamennék aludni, mert ez a 7 óra közel sem volt elég!

- Hogyhogy? Mármint milyen 7 óra?

- Hajnali egyig vártam arra, hogy jöttök és beszélünk. Akkor feladtam és lefeküdtem, de nem tudtam elaludni kettőig tuti, mert a pi... Mindegy, ehhez semmi közöd. Legközelebb meg legyetek szívesek időben közölni, hogy nincs rám időtök! Akkor legyen szép napotok! - nyomtam ki.