Pofon a múltból

Harmincadik fejezet

- Nem! Értsd már meg, hogy nem!
- ...
- Hiába zsarolsz, még nem fogom elmondani mindenkinek, hogy terhes vagyok!
- ...
- Akkor ez lesz?
- ...
- Hogy én mekkora hülye vagyok! Beléd szerettem, pedig tudtam, hogy mennyi minden állhat közénk! Hogy mennyi minden választhat el minket! A korkülönbség, az, hogy te híres vagy! Hogy nem vagyok elég jó neked....
- ...
- Ezzel nem fogsz meghatni Horan! Lehet, hogy eddig nem tudatosult benned, de én is Edwards vagyok. Makacs és önfejű. Ez van.
- ...
- Rendben! Akkor élj vígan, de hozzám ne gyere keseregni!

Döbbenten hallgattam a beszélgetést. Mármint amit a húgom mondott. Kinyomta a hívást, a pultra dobta a készüléket, és nagyot sóhajtott. Megfordult, majd megmerevedett.
- Mindent hallottál, igaz? – nézett rám kétségbeesve.
- Egy pillanat!
Kiszóltam a többieknek, hogy egy kicsit ne zavarjanak, majd magunkra csuktam az ajtót. Elővettem a fagyit és két kanalat, majd helyet foglaltam a tesóm mellett.
- Egyél és mesélj!
- Nem tudom...
- Ugyan, Lei! Ha nem akard, hogy nekimenjek a kedvenc nagybácsimnak, akkor hamar tálalj ki, vagy egy keresztszülő híján leszek a keresztelőn!
- Ha akarod....
- Igen, akarom! Mondd már!
- Nem tudom, észrevetted-e, de mindig is nagyon szimpi volt Niall. Sok időt töltöttünk együtt, és a vetélésed óta valahogy megváltoztak a dolgok. Minden este beszéltünk, ha volt rá alkalmunk, elmentünk együtt valahova. Aztán megesett az első csók, majd az első közös éjszaka. Elmentek a turnéra, és kicsit lazább lett a dolog. Sosem mondtuk ki, hogy egy pár vagyunk, ezért is nem értettem, miért borult ki annyira. Megismertem egy nagyon helyes és udvarias srácot az egyetemen, és randizgattunk. Ritkán találkoztunk, így lassan haladtunk. Februárban, mikor megtudta, kikelt magából. Üvöltött velem, elhordott mindennek. Nagyon fájt, de elfogadtam. Mielőtt visszamentek, este eljött hozzám. Bocsánatot kért, és ... hát ja. Mikor visszajöttek, mert már a terhességed végén voltál, újra egymásra találtunk. Ne is kérdezd! Védekeztünk, de előfordult, hogy elmaradt vagy későn jutott eszünkbe. Szedem a tablettáim, így nem aggódtunk. Aztán... amikor szültél, valamikor akkor nagyon rosszul voltam. Állandóan hányingerem volt, és minden szagtól kidobtam a taccsot. Elmentem dokihoz, aki kimondta, amitől féltem. Terhes vagyok.
- És ettől miért féltél? Hisz láttad, én mennyire odáig voltam a terhességemmel!
- Tudom, és nem is a lelkesedésemmel volt baj! Én is fiatalon szeretnék gyereket, de mindig úgy gondoltam, hogy az egyetem után.
- Ja.... értem. És?
- Mikor elmondtam neki, nagyon boldog volt. Hisz tudod, mennyire odáig van a te gyerekeidért! Aztán a következő gondolata az volt, hogy mondjuk el. Mondtam, hogy kizárt. Még nagyon az elején voltam, és nem akartam, hogy a figyelem az én édeseimről ránk terelődjön. Akkor megértette, de azóta folyton könyörög. És az elmúlt napokban ez átfordult követelőzésbe. Az előbb azon veszekedtünk, hogy szerinte gyáva vagyok, szerintem meg ő elrugaszkodott. A végén benyögte, hogy akkor felejtsem el.
- Addig él....
- Hé, nővérkém, nem akarom, hogy ezért megharagudj rá!
- Húgi, ez nem így megy! A kis tesóm vagy, mindig megvédelek. És nem érdekel, hogy le kell mondanom a leglelkesebb keresztapuka-jelöltemről, ezt nem nyelem le!

- Tudom, ismerlek... - mosolyodott el szomorúan, és odabújt hozzám. - Itt maradhatok éjszakára?
- Bármikor - pusziltam meg.

Miután a maradék látogató is elment, és a picik is túl voltak az éjfél közeli evésen, elmentünk aludni. Lei a gyerekszobában lévő ágyon dőlt ki.

- Mi volt az az elvonulás a konyhában? És miért rohant el Niall?

- Mondott valamit, amikor elment?

- Csak annyit motyogott, hogy Isten óvja az embereket az Edwards lányok közelében. Miért?

- Tudod... Nem vagyok benne biztos, hogy még mindig jó ötlet, hogy keresztapa legyen.