Pofon a múltból

Huszonnegyedik fejezet

Vészesen közeledett a következő ultrahangos vizsgálat ideje, ami azt jelentette, hogy további két hetet maradtunk együtt. Mármint az ikrek és én. 

Az időt főként a lakásban múlattuk, mert már nem volt erőm bárhová is elmenni. Az már más tészta, hogy nem is mehettem volna. A börtönőrré avanzsálódott fiúbanda árgus szemmel figyelte minden mozdulatom. És ha nem lettek volna elegen, anya és a húgom is gyakran tiszteletét tette a lakásomban, ami egyre kisebbnek hatott. Elvégre nem 6-7 emberre találták ki. 

Nagyon unalmas volt, hogy minden napom ugyan olyan. Reggeli, beszélgetés, beszélgetés, még több beszélgetés, ebéd, szundi, a változatosság kedvéért egy kis dumálás, néha egy rövid séta, vacsi, majd filmezés ájulásig. Eleinte élveztem, de amikor elkezdtük a harmadik hetet is, kifakadtam:

- Hogy én mennyire unom már ezt az egészet! Csináljunk már valamit, mert ha így folytatjuk, a babák unalmukban jönnek majd a világra! Könyörgöm, egy kis mozgás nem fog megártani! Nem maratont akarok futni, csak kiszabadulni a négy fal közül!

- Kicsim, elhiszem, hogy unatkozol, de a picik kedvéért bírd még ki egy kicsit!

- Te csak ne könyörögj itt nekem Harold! Te bármikor mehetsz bárhova, bármit csinálhatsz, és senki, ismétlem senki nem akar a túltörődésével az unalom általi halálba kergetni!!! És ne zsarolj érzelmileg a gyerekeimmel, mert nagyon megkeserülöd!

- Uhh, tudod, kicsit félelmetes vagy ilyen villámló tekintettel és most keltem kinézettel...

- ANYA! - megvártam, még odaért, majd édesen mosolyogva folytattam: - Megtennéd nekem, hogy ezt a semmirekellőt kikíséred? Nincs nekem kapacitásom a baromságaira.

- Hééé, én is itt vagyok!

- Még mindig itt vagy és ez a baj! Hagyj magamra!

- Na... de...

- Kérlek, Harry, menj el egy kicsit! Csak amíg lenyugszik a lányom, és ő beszél majd, nem a hormonjai, vagy mik.

Harry csalódott arccal távozott. Nem sokkal később, mikor lehiggadtam, felismertem, hogy egy kicsit nagyon túllőttem a célon. 

Nagyon sajnálom Édes! Elvesztettem az önuralmam, de nem akartalak megbántani... Remélem este látlak, nélküled már nem is tudok aludni! Szeretlek

Az SMS-emre nem érkezett válasz, de reménykedtem. Nem úgy ismertem meg, mint aki haragtartó. De ugye sosincs késő elkezdeni valamit....

Harry  szemszöge

Liliann reggeli kirohanása meglepett. Leüvöltötte a fejem, ami újdonságnak számított. Tény, hogy a bezártságtól ingerültebb volt, de azt hittem, ha a picik érdekét tartja szem előtt, mindent elvisel majd. 

Szóval elmondhatatlanul csalódottan jöttem el tőle. A kocsival a londoni káoszban ragadtam, és annyira ideges voltam, hogy a padlóra dobtam a mobilom, és addig tapostam, amíg jobban nem éreztem magam. Egy fokkal. A srácokhoz mentem, akik a közös házban bandáztak, amíg át nem mennek Lilhez. Meglepődtek, mikor megláttak.

- Mit keresel itt Harry? Hol van Annie?

- Tudod, Liam, Annie kicsit megkattant. Leüvöltötte a fejem, majd kidobatott az anyjával.

- Mi történt? - sóhajtott fel.

- Annyi, hogy unatkozott, és én azt mertem mondani, bírja még egy kicsit, csak hogy a piciknek jó legyen. Aztán valami átkattant, én meg az ajtó előtt találtam magam.
- Próbáld meg felhívni, hátha lenyugodott már.