Pofon a múltból

Huszonnyolcadik fejezet

Annyi kérdés jött, azt se tudtuk hirtelenjében, melyikre válaszoljunk, így inkább Harry elmesélte, mi volt a szülőszobán.

- Szóval... Amint beértünk a műtőbe, a doki elfoglalta a helyét, és biztatta Lilt, hogy nyomjon. Nagyon szar érzés volt nézni, ahogy szenved, de nem tehettem mást, mint támogattam. Ahogy telt az idő, egyre inkább pánikoltam, hogy mi lesz. De az én egyetlenem kitartott, és tette a dolgát. Amikor a doki szólt, hogy lát egy buksit, olyat nyomott,hogy a pici kint is volt. Akkor éreztem, hogy valami megváltozott. Ahogy felsírt és mozgatta a kis kezeit-lábait.... Nagyon megható volt. De ijesztő is, mert a nővérke felém nyújtott egy horribilis ollót, hogy vágjam el a köldökzsinórt. Beszartam a félelemtől, nem akartam bántani. De szerencsére segítettek. Mellette voltam, amíg megmosdatták, és becsomagolták. Ahogy elkészült, oda mentünk anyához, és az a találkozás is egy csoda volt. Hiába is szeretném, ezt nem lehet szavakkal leírni. Ezt át kell élni ahhoz, hogy valaki megértse. Közben Lilnek ugyanúgy jöttek a fájások, és a doki támogatta, hogy nyomjon. A lányom is hamar megszületett, de nagyon megijedtünk, mert ő nem sírt fel. Teltek a másodpercek, növekedett a pánik, de egyszer csak megtörtént. Valami hihetetlen összhang van a picik között, mert szinte tökéletesen egyszerre kezdtek rá. Elvágtam a köldökzsinórt, és rögtön odavittem őt a többiekhez. Lili sírt, de nagyon  boldog volt. Elvitték a lányom is megmosdatni, és együtt mérték le őket. Én addig mellettük voltam, mert... Nos, mert nem akartam őket egyedül hagyni, és édesemet éppen helyrehozták. Sokáig voltunk még ott, mert felügyelték őket, de mivel minden rendben volt, átjöhettünk ide, a szobába. Kaptunk két kiságyszerű valamit a bébiknek, és aludtunk. Lényegében... ennyi történt.

- Ez...olyan megható! - szipogta Niall. 

- Ha nem bánjátok, egy kicsit eldőlnék - szóltam. - Húgi, beviszel?

- Persze - mosolygott rám, és a többieket a szoba előtt hagytuk.

Átmásztam az ágyamba, és Leila már indult is kifelé.

- Hé, mit képzelsz, hová mész? - suttogtam.

- Azt mondtad, pihenni szeretnél...

- Tudom, de előtte egy picit szeretnék veled beszélni.

- Oké... - leült a kanapéra, pont az ágyammal szembe. Mellette voltak a babák, és ámulattal csodálta őket.

- El se hiszem, hogy te préselted ki őket magadból. Milyen volt?

- Marhára fájt, és olyan helyeken is, amikről eddig nem is tudtam. De nem cserélném el semmire, mert megérte minden egyes másodpercnyi szenvedés. Életem legszebb pillanatai, mikor mindketten először sírtak fel.

- Elhiszem - mosolyodott el, de még mindig a bébijeimet bámulta.

- Hé...

- Mondd csak! - jött oda mellém.

- Csak azt szeretném tudni, te miért nem jöttél be a szülőszobára?

- Hát... nem is tudom. Nagyon örültem neki, hogy megkértél rá, de mikor Harrynek is felajánlottad, úgy éreztem, nem lenne helyes, ha én is ott lennék. Ne érts félre, nagyon szerettem volna melletted lenni, de bármennyire is rossz volt akkor a viszonyotok, szerintem jót tett nektek, hogy csak ketten voltatok. Feleslegesnek éreztem volna magam. És most nézz magatokra! Olyan boldogok vagytok, mint még soha!

- Kérlek, Lei, te sose lennél felesleges! 

- Tudom, ismerlek nővérkém, de én így jobban éreztem magam. Bánom egy picit, hogy nem voltam ott, amikor kibújtak, de remélem, lesz még lehetőségem ilyenre - kacsintott rám.